6.

Az éjjeli indulás is hasonló logisztika mellett zajlott. Zsolt felöltözött, összepakolt, kibújt a sátorból, a többiek csak ezek után kezdhettek bele a műveletsorba. A hófalban hideg volt, bakancsába bedugott egy önmelegítős párnát, mert megmaradt lábujjai az előző évi fagyás óta sokkal érzékenyebbek lettek, A fagy ennek ellenére is szorongatni kezdte, úgyhogy nekivágott a hegynek. Nem sokkal később megjelentek alatta társainak lámpái. Egy meredek, balról jobbra emelkedő hórámpán kapaszkodott. Sötét hajnalban érte el a platót, ahol az utolsó táborhely állt. Itt azonban már nem volt célszerű megállni. Magasan is volt, közel 7300 méteren de nagyobb gondot okozott a szél.

Emiatt lehetett, hogy a csúcstömb alá vezető platót már nem hó borította, hanem csupasz jég. Kötelek vezették, míg meg nem pillantotta a sátrakat. Azt remélte, hogy nyüzsgés fogadja, de mellbe vágta a halotti csönd. A sok sötét kis sátor csak kihangsúlyozta a magányt és végtelen teret. Nem tudta, hogy a mászók még alszanak-e, vagy talán már el is mentek. Leült, ivott néhány kortyot, és folytatta útját.

A sötétben, valamivel távolabb ember formájú torzót pillantott meg a jég felett lebegve. Nem lepődött meg, nem is lassította a tempóját. Már hallott a hegymászóról, aki valamivel feljebb lelte halálát, a jég befedte, majd ahogy a gleccser évek alatt lassan formálódva csúszott lefelé, kiemelte a testet hogy most bizarr útjelzőként mutassa az utat. A látvány nem sokkolta, a hegymászásnak ugyanúgy része a halál, mint a végletes fáradtság, az oxigénhiány okozta lassúság vagy a fagyások.

A jeges lejtőn lelassult, gondolatai elkalandoztak, és már későn kapcsolt: eszébe jutott a gyereke, akit ugyan még csak egyetlen fotón látott, de úgy érezte, élete legfontosabb szereplőjévé lépett elő. Tudatosan fordította vissza a gondolatait. A jeges hegyoldalra koncentrált, és fények kis felhőjét vette észre feljebb. Eszerint a felső tábor lakói már korábban elindultak.

Társait nem látta, de nem akart várni, ahhoz túl hideg volt. A meredek emelkedőn széthúzódott a csapat, és hajnalra beérte az első embert. Egy japán mászót, aki oxigénpalackjával is lassabb volt, mint Zsolt. Egy újabb amatőr, akinek az élete hajszálon függ ebben a magasságban. Ha optimális körülmények közt így botorkál, hogy menekül, amikor rájuk tör egy váratlan front?

Sorban hagyta le az előtte haladókat, akiket vastag ruháikban legtöbbször fel sem ismert. Néhány spanyol lányt tudott csak azonosítani, akik úgy buliztak lenn az alaptáborban, hogy a legvisszafogottabb hegymászó is tudta, kik ők. Igaz, itt fenn falfehér arccal álltak, ahogy lassú léptekkel megkerülte őket.

Egy serpával együtt haladt, míg kis csoportosulást vett észre valamivel feljebb. Meredek hómező vitt fel a tömbhöz. Mély volt a hó, taposniuk kellett, és még akkor is félórába tellett felérni, amikor már rég ki tudta venni a felette állók arcát. A kiszögellésen a csúcsöröm jól ismert tombolása fogadta. Emberek tolongtak az asztallapnyi területen, kezet fogott egy régi ismerősével, a magas szikár, még az alaptáborban is cigarettázó Marióval, meg egy szótlan amerikaival. Ezt a párost nem tudta lehagyni, olyan jó tempóban másztak előtte.

Közben megérkezett egy újabb csoport serpa, meg egy csomó japán, és újra csak egy hütte hiányzott a teljes képhez. Az emberek boldogan gratuláltak egymásnak, ami meglepő volt, mert nem a csúcson voltak. Zsolt még az indulás előtt levelezett egy német szakértővel, aki felhívta a figyelmét arra, hogy a csúcsnak kinéző kiszögellés csak előcsúcs, a valódi Manaszlu-csúcs egy éles és veszélyes gerinc végén található. Bár legfeljebb félórányira található, az út olyan veszélyes, hogy a legtöbben annak ellenére sem kockáztatják a mászást, hogy az előcsúcsot nem fogadják el hivatalos megmászásként.

Ledobta a hátizsákját, és nézte a beérkező spanyol lányok ünneplését, ahogy a serpák fotózzák ügyfeleiket, és láthatóan senkinek nem akarózott nekivágni az utolsó szakasznak. Végül az amerikai nekivágott, Zsolt rögtön a nyomába szegődött, és egyszeriben felsorakoztak az emberek.

Az éles gerincet puha hó borította, amelyen ha megcsúszik az ember, több száz méternyit zuhanhat valami ismeretlen falba, ahonnan már nincs menekvés. Szerencsére a hó valamivel lejjebb már firnes volt, így a gerinc alatt harántoltak végig. Aztán kis sziklamászás következett, amelynek végén már jött vele szemben Mario. Ködös tekintettel, lassan oldalazott el mellette.

Végül felmászott egy hó tarajra, ami olyan volt, mintha egy monumentális vaníliafagyi tetejére kent tejszínhab fodorra kellett volna kikapaszkodnia. A csúcson volt, minden oldalán veszélyes mélység, amelyet úgy kellett elkerülnie, hogy mellette négy japán és egy amerikai mászó igyekezett már visszafelé. Egy serpát kért meg, hogy róla is elkészülhessen a kötelező csúcskép, majd egyedül maradt odafenn.

A távolban, az előcsúcson tolongtak a boldog mászók, akik közül már senki nem akarta megkockáztatni a veszélyes befejezést. Rádiózott Lajosnak, aki azonnal hívta Hildát, így ha közvetetten is, de beszélhettek egymással. Hilda izgult, mert tudta, a blogjukon megjelent hír a hó alatt eltűnt felszerelésről komoly problémát jelent. Üzente, hogy jöjj ön le élve, majd Hilda újra eltűnt a távoli, talán nem is létező világban. Már arra az információra koncentrált, hogy Levente visszafordult, de Dani nem adja fel, valahol még felfelé tart.