5.

A reggel olyan volt, mintha egy láthatatlan rendező a ,,Túlélés a hegyen” című filmből átpakolta volna őket a ,,K2 csodás tájai” című darabba. Vakító ég feszült felettük, az a szemfájdító kékség, aminek már több köze van a világűrhöz, mint a földi éghajlathoz. A hegy meglepő reakciókat hoz ki az emberekből: Zsolt energikusabb, de egyúttal feszültebb is lett. A hármas tábort még rossz körülmények közt kellett volna elérniük, ehelyett a csúcsmászó időben vágtak neki a hegy technikailag legnehezebb szakaszának, a Fekete Piramisnak. A sziklás, jeges meredélyt néhány óra alatt legyűrték. Nyilvánvaló volt, hogy a kétnapos stabil idő derekán járnak. Céljuk nem is a hármas, hanem egyből a négyes tábor volt, 8000 méteren. Tempójuk és az enyhülő idő optimizmussal töltötte el őket. Hiába voltak 7500 méter felett, levehették a pehelykabátokat. Csak rövid időre lélegezhettek fel: délutánra tíz fokot esett a hőmérséklet, és bár még messze volt a sötét, Kati arról panaszkodott két ziháló lélegzet közt, hogy kezdenek elérzéketlenedni a lábujjai. Zsolt is érezte, hogy értékes tartalékait szívja ki a rájuk zuhanó fagy. Mintha a világűrbe bodorodott volna bele a lélegzete. Dutka azonban messze előttük járt, és csak félórával később érték be annyira, hogy jelezhessenek: táborozzanak le. A szlovák mászó nem értette a helyzetet. Lendületben volt, és javasolta, most már csak a négyes táborban álljanak meg.

Még előttük volt egy felhőkarcoló magasságú jégfelszökés, majd a kanyargás a hasadékok közt, a táborig. „Ki tudja, mikor érnénk oda. Lehet, hogy csak hajnalra. Mi addig szétfagyunk. Holnap pedig indulni kell a csúcsra”, mondta Zsolt, amit a szlovák mászó nem értett ugyan, de társai elcsigázott arcát látva ő is nekiállt hogy sátornyi helyet tapossanak maguknak a hóban.

Benn az első dolguk volt lerántani a bakancsot, hogy életre dörzsöljék lábujjaikat. Csak miután beindult a vérkeringés, vették elő a lábasokat. A hangulatot tovább javította az alaptábor bejelentkezése. Mécs rádiózta a hírt, hogy a lengyel és kazah csapat nem sokkal felettük, a négyes táborban várja az éjjel tizenegy órát, amikor megkezdik a csúcsrohamot.

Éjfélkor keltek. Dutka készült össze először, kiment, hogy a szűkös sátorban helyet adjon a többieknek. Zsolt arcába mart a hideg, amikor maga is kibújt a szabadba. Gyors menetre készült. Energiagélt, egy kulacsot, fényképezőt tömött a pehelykabátja zsebeibe, mert még hátizsákot sem akart vinni. Néhány száz métert haladtak a sötétben, csikorgó havon, amikor meghallotta Kati elfúló hangját. Nem érzi a lábait, a kezei is kezdenek elfagyni, vissza kell fordulnia. A sátorban vár rájuk. Hamarosan Dutka is csatlakozott hozzá, Zsolt pedig egyedül vágott neki a sötétben derengő csúcsnak.

Nem csak fizikailag maradt egyedül. Kiesett a viszonyítások rendszeréből is. Sebességét már nem másokhoz mérte, egyszerűen csak kaptatott a hegyen, a számára legideálisabb módon. A sötétben a térnek sem volt teljes tudatában: saját univerzumának elemeivel küzdött. Még teljes volt a sötétség, amikor fejlámpája fényében sátrak jellegzetes formái rajzolódtak ki. Csak Zsolt ruhájának surrogása hallatszott, a lakóik nyilván valahol előtte jártak. 8000 méteren volt, belépett a halálzónába, ahol rövid ideig képes működni a szervezet, ahová úgy érdemes bemerészkedni, mintha víz alá merülne az ember vesz egy nagy lélegzetet, majd igyekszik minél hamarabb újra felszínre kerülni.

Már derengett, amikor néhány fényfoltot pillantott meg maga felett, A csúcstömb lábánál állt, és közelebb volt a cél, mint gondolta. A hó ezen a szakaszon mélyebb volt, de az előtte haladók taposták a nyomot. Aztán végigömlött a hómezőn a fény, és bár jó öt órája talpon volt, új energiák szabadultak fel benne.

Széles, tompán fénylő jégfal tört az égbe a hómező szélén. Egész épülteket elnyelni képes repedéseiből, szoborszerű kiszögelléseiből felismerte: ez alatt kell traverzálnia, hogy elérje az üvegnyaknak nevezett jégszűkületet. Ez az utolsó nehézség a csúcs előtt. A 8200 méteren kezdődő, százméteres jégfolyosó nemcsak technikai kihívást jelentett, mert ha jeges, akkor a K2 legveszélyesebb szakasza is egyben. A K2 halálos áldozatainak legtöbbje itt zuhant le, hogy 100 méteres siklás után belerepüljön a keleti fal több kilométeres mélységébe.

A csapat lassan haladt, mély volt a hó, és ezen a részen már kötelek sem voltak. Biztosítva kellett volna másznia. Egy jeges szűkület bejáratánál érte utol az előtte haladókat. Nem a lengyelek voltak, hanem a négy rettegett kazah. Háborúban edzett zsoldosok helyett harmincas, vidám fiúkkal szembesült. Ketten pihentek, miközben a másik páros törte magát előre a jégszűkületben. Az üvegnyakban is mély volt hó, ami kicsúszás veszélyét csökkentette, ahogy a sebességüket is. Zsolt és az expedíció vezetője, Maxut békésen diskuráltak, miközben társaik méterről méterre törték magukat előre a kuloárban. Maxut felajánlotta, hogy nyugodtan menjen előre, de Zsolt nem élt a remek lehetőséggel. Fáradt volt, az előremászás, hótaposás úgy fogyasztották volna az energiáit, hogy méterek múlva már kénytelen lett volna feladni. Előttük szűz havas meredély futott a távoli vállig. „A lengyelek nem előttetek vannak?” „Nem, mi senkivel nem találkoztunk. Csak mi öten megyünk a csúcsra”, lihegte a kazah mászó. Zsolt nem értette, hova tűnt lengyel hegymászónő és csapata a négyes táborból?

Délre értek ki az üvegnyak végére. Feltárult előttük a széles, lépcsőzetesen emelkedő hómező, amely legtávolabbi pontján széles púpban végződött. A csúcs. Zsolt csak egyet lépett, és tudta, a mélyhavas mező egészen a csúcsig folytatódik. Ezt jó időben már nem érhetik el. Tépett felhőfátylak is megjelentek a csúcs felett, amire normális esetben nem figyelt volna fel, de az időjárás-jelentés miatt úgy következtetett: azok már az időjárási ablak záródását jelzik. Közeledik a húsznaposra jósolt ítéletidő.

„Vissza kell fordulnunk. Túl mély a hó, reggel héttől délig alig néhány száz métert haladtunk. Nem érjük el a csúcsot estig sem”, mondta Zsolt a jégcsákányára görnyedve. A kazah hozzáállás azonban más volt. „De hiszen még csak dél van” mondta Maxut. Egyedül fordult vissza.

A kazahok nem hagytak köteleket az üvegnyakban, a jégcsavarokat is kiszedték, igazi alpinstílusban másztak. Ami a hegymászóetika szempontjából előny volt, veszélyeztette Zsoltot. Biztosítás nélkül kellett visszaóvakodnia a meredek jégfolyosóban. Lassan haladt, felidézte, melyik nehezebb részt hogyan mászták át. Mindkét jégeszközét használnia kellett, mert tudta, nem hibázhat. Egy esést semmiképpen nem élhet túl. Még ha nem is zuhan be a mélybe, a ficam vagy törés is halálos lehet, ebből a magasságból nem tudja lementeni senki.

Délután kettőkor pillantotta meg a négyes tábor sátrait. Meglepetésére hangokat hallott. Felhúzta a cipzárt, és a lengyel mászókat pillantotta meg, kedélyes teázás közepette. El sem indultak a csúcsra, mélyen aludtak, amikor éjszaka elhaladt mellettük. „Jön a vihar, el kell indulni lefele”, mondta, és ereszkedett tovább.

Kati és Dutka teával várták. Lassan kortyolva ivott két bögrével. A folyadék enyhítette torkának kínzó szárazságát, reszelős hangon, tudta mesélni a csúcs alá vezető útját. Aztán félálomba merült, míg társai pakolászása fel nem riasztotta. A hegy csalóka napfényben vibrált; felettük, amikor végül kibújtak a sátorból.

Kezdeti lassúságuk, amely miatt a hármas táborukat a Fekete Piramis tetejére építették, ezúttal szerencsét jelentett. Míg a lengyel mászók megálltak 7400 méteren, ők még szélcsendben ereszkedtek le a köves, jeges meredély száz méterein. A nehéz szakaszon végig kötelek voltak, így csak az lassította őket, hogy az egyik kötélről a másikra kapcsolódásnál Kati leejtette az ereszkedőnyolcasát. Itt mutatkozott meg, hogy bár erős és lelkes volt, nem állt mögötte komoly hegymászómúlt. Zsoltnak kellett megmutatnia, hogyan használhatja karabinerét ereszkedésre.

Már a sziklafal alatti sátrukban ültek, amikor a hegyre rátört a vihar. Egész éjjel tépte, rángatta a ponyvát, és másnap újra a hegyi túlélőfilm keretei közt folytatták útjuk. Rádióztak társaiknak, hogy aki tud, jöjjön fel az egyes táborba, segítsenek a táborok lebontásában.

Zsoltban csak villanások maradtak meg az útból. Áll a csapkodó szélben, hószemüvegét percenként kell megtörölnie, hogy lásson. Várja, hogy Dutka elérjen, a House's Chimney következő köteléig, és ő is beszállhasson a liftbe. Nyakába ömlik a fentről csorgó hópatak. Végül kibontakoznak a hegyvállon álló sátrak.

A tábor felett hirtelen kiért a viharzónából. Bár feje fölött tomboltak az elemek, ott már teljes szélcsend volt, szinte melegnek érezte a klímát. A nyugodt környezetben lelassult, békésen ballagott a feles táborig, ahol Huba, kompót, tea és keksz várta. Csak néhány órát pihent, de úgy érezte, napok óta él a szunyókálás, nassolás, szunyókálás ritmusában.