3.

Zsolt egyéni taktikájára nem a kiszámíthatóság volt a jellemző, hanem valami nehezen átlátható belső ritmus. Ezúttal egy nappal a társai után indult a Kommunizmus-csúcsra. Igaz, barátait már a morénalejtő tetején, még a gleccser előtt beérte. A fejfájásra és rossz közérzetre panaszkodó Nádait kísérték lefelé. Zsolt számára nem látszott komolynak a probléma, így a jó erőben lévő Dora Lászlónak és Mécsnek is felvetette, másszanak tovább együtt. A fiúk hezitáltak, aztán mégis folytatták az ereszkedést, Zsolt pedig magányosan kapaszkodott tovább.

Meredek sziklaoldalt és egy kitett jégfalat kellett átmásznia, de a korábbi hegymászók által elhelyezett kötelek miatt egyik sem volt veszélyes. Kora délután pillantotta meg a sátrak színes kupoláit. Angol és orosz beszédet hallott, ahogy átvágott a táboron, de jó erőben volt, beszélgetni pedig nem volt kedve: pihenés nélkül haladt tovább a Borodkin-pilléren. A stabil idő miatt úgy gondolta, megkockáztathatja, hogy addig megy, amíg rá nem sötétedik. Akár lámpafénynél is találhat alvóhelyet.

A szürkületben még ki tudta venni a hómező jellegzetes hajlatát, ahol a feltorlódott hóban könnyen áshat magának hevenyészett bivakhelyet. Közelebb érve azonban ismeretlen jótevők által kibővített, többkamrás, tágas jégbarlangokat pillantott meg. A váratlan komfort és az elért 5500 méteres magasság elégedettséggel töltötte el. Úgy gondolta, megérdemel egy ananászkonzervet.

Szüksége is volt az energiára, mert reggel meredek, mélyhavas lejtővel találta magát szemben. Még halvány nyomok sem látszottak a hegyoldalban. Úgy tervezte, folytatja a lendületes mászást, de ehelyett fáradságos és lassú hólapátolás várt rá. Ha nem a hólapáttal dolgozott, akkor a fixköteleken kapaszkodott keresztül a jégletöréseken. Szenvedései átmenet nélkül értek véget a gerincen. Könnyen haladt a kemény firnen, noha 6000 méter felett járt már. Az út innen lefelé, a Kommunizmus-csúcs alatti platóra, a harmadik táborba vezetett. A jeges hómezőn néhány borostás orosz fogadta, előmásztak a sátrakból, és figyelték az ebben a magasságban szokatlan, magányos embert. Hegyimentők voltak, balesetre gyanakodtak. Nem örültek a hírnek, hogy balesetről szó sincs, a magyar alpinista egyszerűen csak társ nélkül bóklászik a Pamírban.

Zsolt ment volna tovább, de diplomáciai okokból elfogadta a hármas tábor őrzőinek meghívását egy teára. Ő maga csokoládéval bizonyította barátságos szándékait. A konyhasátorban, melyet az oroszok a legmeglepőbb magasságokba is képesek felcipelni, a hegymászásról beszélgettek. Zsolt elejtette a mágikus szavakat: Usba traverz, Korzsanyevszkaja, Han Tengri, Pobeda, és az oroszok megnyugodva engedték útjára. Kétujjas kesztyűikkel sokáig integettek még utána.

Folytathatta a feszes iramú kapaszkodást át a hómezőn, rövid ideig tétovázva a kitaposott nyom elágazásánál Hirtelen döntéssel a halványabbikat választotta. Mély hóban kaptatott, amíg váratlanul véget ért a csapás. Nem. gondolkodott, hogy mi történhetett a nyomot taposó ismeretlen vándorral, hogy visszafordult-e vagy egy idegen bolygó lakói rabolták el ezen a ponton, csak azt remélte, új barátai nem látják a szerencsétlenkedését a táborukból Tudta, hogy eltévedt, de nem akart visszafordulni, inkább megmászott néhány kisebb jégfalat, és a hasadékok közt kanyarogva próbált átvergődni a hegy túlsó oldalára. Nagy kerülővel, sok időt veszítve ért vissza nyomba. Szürkületig viszont már csak annyi ideje maradt, hogy bivakhelyet keressen magának. Bemászott egy közeli jéghasadékba, és félóra ásással kuckót kapart magának a hóban.

A hajnali kelés helyett stratégiai okból nyolcig aludt. Szüksége volt minden erejére, mert egyetlen menetben akarta elérni a csúcsot. Késői indulása ellenére a legfölső táborban még látta a nemzetközi csapat készülődését, és a tömeg előtt kezdhetett kapaszkodni a gerinc oldalában. Odafenn viharos szél fogadta, ami ugyan lesöpörte a mély havat, de legalább annyira lassította is a tempót. Vigyáznia kellett, hogy az erősebb lökések le ne taszítsák a meredek oldalba. Egy idő múlva még a síszemüveget is fel kellett vennie, mert a szeméből kicsorduló, majd rögtön megfagyó könnyek zavarták a látásban.

A Korzsanyevszkajához képest nevetségesen rövid volt a gerincszakasz, és egy félóra múlva megpillantotta a Kommunizmus-csúcsot, amelyet meglepő módon kereszt díszített. Nem volt idő asszociációkra, egy osztrák hegymászóval kölcsönösen lefotózták egymást, aztán körülnézett. Délkelet felé sűrű, csipkés csúcsok látszottak a fagyosan tiszta levegőben. A Karakorum. Készített egy képet a nyolcezresek legendás vidékéről is, aztán már hópárducként indult visszafelé a gerincen.

Az ereszkedés nem tartogatott meglepetéseket. Két nappal később, amikor sűrű hófelhők vették körül a hegyet, elérte a Moszkovina tábort. A csapat teljes létszámban hallgatta az utóbbi napok történetét, ő pedig örömmel üdvözölte a sikeres csúcsmászásáról visszatért Straubot.

Zsolt innentől kezdve belevetette magát a társai által már alaposan megismert alaptábori életbe. Szaunázni jártak, pingpongoztak, a hosszú kártyacsaták fáradalmait pedig a kantinban pihenték ki. Izgalmat innentől csak a búcsúbuli hozott, amelynek még a beszélgetős szakaszában elfogyott a pezsgő, így kénytelenek voltak a Moszkovina kimeríthetetlen vodkatartalékaira alapozva folytatni az ünneplést. Az emelkedett hangulatú összejövetelen a fiúk beszélgettek a kedves kirgiz tolmácslánnyal, orosz nótákat tanultak, népek táncait gyakorolták és megmentették a mínusz tíz fokos éjszakában, pólóban üldögélő Mécs Laci életét.

Az utolsó kihívást az utazás jelentette. A túlzsúfolt helikopter sorban leszállt a hegyi falvakban, hogy komor arcú, krumpliszsákokkal megrakott nomádokat vegyen fel. A végén még két birka is helyet foglalt a csomagok tetején. Mégsem volt olyan forró a helyzet, mint a taskenti pályaudvaron, ahol a kalauzok érvényes jegyük ellenére sem engedték vonatra szállni őket. Csüggedten nézték az induló szerelvényt, amíg egy hasonló sorsú orosz társaságra lettek figyelmesek. Ők ahelyett, hogy beletörődtek volna sorsukba, a hátsó ajtón nyomakodtak fel a vonatra, és a kalauzok ellenállása közepette az ablakokon keresztül adták fel csomagjaikat. Mikor pedig elindult volna a vonat, egyszerűen meghúzták a vészféket.

A magyar csapat azonnal lemásolta a módszert. Ketten hátulról támadták a kalauzokat, Zsolt hátizsákokkal rohamozta az ajtót, időnként pedig ők is megrángatták a vészféket. Már elhagyták az állomás területét, mire minden felszerelésükkel együtt elfoglalhatták a helyjegyükön feltüntetett kabinokat. A kalauzok az indulás után udvariasan kezelték a jegyeket, jó utat kívántak, a társaság pedig nem értett semmit. A széteső Szovjetunióban azonban nem volt érdemes a dolgok magyarázatán rágódni. A hegyekből visszatérve nem is fogadhatta volna őket bizarrabb világ.