2.

A HSC-ben érezte először, hogy volt értelme szerencsét próbálni, hogy kinyílt előtte a világ. Magyarország korántsem volt szabad a nyolcvanas évek végén, de a szabad világhoz való közelség mégis kézzelfogható valóság volt. Legendák helyett élménybeszámolókat hallott alpoki mászásokról, magashegyi túrákról. A klub szertárában olyan felszerelések sorakoztak, amilyeneket addig csak képen látott, vagy még ott sem: nyugati karabinerek, kötelek, jégszerszámok, megbízható, minőségi eszközök.

Gyakorlata révén már 1989 tavaszán sziklamászó-tanfolyamon oktathatott, igaz, kis időbe telt, míg felvette a magyar ritmust. Furcsállta például, hogy leparancsolják az oszolyi mászóiskola egyik sziklacsúcsáról, miközben a felfelé mászó tanoncot biztosítja. Igaz, hogy egy bizonytalan ponton ülve, vállról biztosította a növendéket, de hát végül is a fal nem százötven, csak alig tíz méter magas volt. Otthon, ilyen helyzetből számtalanszor megtartott már nagy eséseket is.

Magyarországon azonban nem lehetett vállról biztosítani, elfogadta, hogy mindenhez az arra kitalált, speciális eszközt kell használni, még akkor is, ha egyszerűbb és gyorsabb volna a hagyományos módszer alkalmazása. Biztonság, ez volt az itthoni mászás kulcsszava, mintha nem tudták volna, hogy sokszor a gyorsaság jelenti a legnagyobb biztonságot. Igen, valószínűleg nem tudták. A magyar mászók napsütötte sziklákon csiszolták képességeiket, nem a Kárpátok változékony égboltja alatt, magas és kiszámíthatatlan falakon,

A stílusbeli különbségek azonban nem akadályozták abban, hogy a hazai mászótársadalom elismert tagjává váljon. A teljes felzárkózásban csupán pénztelensége akadályozta. Szűkös fizetéséből nem futotta komoly túrákra és a szükséges alapfelszerelésekre sem. Amennyire lehetőségeiből tellett, az élvonallal tartott, sőt, még kicsit azon túl is. A Tátrába jártak mászni, és persze vissza-visszatértek a Kárpátokba is.

Hogy finanszírozni tudja az utakat, az újabb és újabb terveket, jövedelmezőbb foglalkozás után nézett. A VIII. kerületi Ingatlan Kezelő Vállalatnál helyezkedett el, mint főállású ipari alpinista. Fizetése hirtelen a négyszeresére nőtt, és végre napközben is olyannal foglalkozhatott, amihez értett. Az ifjúság nevelése nem az ő terepe volt.

A váltás nem csak a munkahelyet érintette. Távoli lett a Béke Nevelőotthonban működő klub is. Átigazolt a Magyar Hegymászó Klubhoz, ahol akkoriban pezsgő hegymászóélet folyt. A hiánygazdaságban a klub volt a felszerelés beszerzésének helye is. Itt lehetett hozzájutni nyugatról származó eszközökhöz, vagy olyan darabokhoz, amelyet kinti mintára, itthon gyártottak maguknak a mászók. Néhányan szakosodtak valamilyen cikkre; volt, aki sátrat varrt, volt, aki ruhát, Kenderesi Attila már saját márkát is alapított, Bohem néven. Zsoltnak egy ilyen Bohem márkájú hátizsák volt az első, korszerű hegymászó felszerelése, részletre vette.

Az MHK-ban szerveződött első komolyabb Tátra-túrája is, 1989 szilveszterén. Társaival, Ferenczi Mikivel, Medgyessy Árpáddal, Kenderesivel, és Faragó Annával a Risy alatt, az Ökörhát-torony szürke falán másztak nehéz utakat. Maradandó élményeit mégsem a sziklán, hanem az éjszaka folyamán szerezte. Volt már jó pehelykabátja és menő hátizsákja is, sátorra, hálózsákra és matracra azonban nem futotta. Társai legnagyobb megrökönyödésére hóba ásott barlangokban, hátizsákjára és egyéb felszereléseire kuporodva, vastag kabátjában húzta ki az éjjeleket.

Szorító pénztelensége mellett 1990-től még a bürokráciával is küzdenie kellett. A romániai forradalmat követő menekülthullám a környező határok szigorodásával járt. Román útlevelével lassanként már sehova nem léphetett be. Egy alkalommal az osztrák határról fordították vissza, míg társai folytathatták útjukat az Alpokba. Később már Csehszlovákia, a Tátra is tiltott tereppé vált. Mind többször kellett valamelyik határról egyedül és rosszkedvűen hazatérnie.

Furcsamód ismét a Kárpátok lett a fő mászóterepe, igaz, már hivatásos alpinistaként tért vissza a jól ismert helyekre. A gyergyói klub egykori vezetőjével, Hargitai Szabolccsal, és Bíró Zolival téli tanfolyamokat tartottak a fiatal magyar mászóknak. Egy ilyen túra alkalmával határozták el, hogy mászásaik finanszírozására – a magyar hegymászóklubok mintájára – egyesületet alapítanak.

A recept adott volt, és bevált, legalábbis a kilencvenes évek elejének átmeneti viszonyai közt. A klubok ekkoriban önsegélyező szervezetekké alakultak, A tagok az egyesületen keresztül munkát vállaltak, leginkább kötéllel, magas házakon végzett iparialpin-munkát. A bevételről pedig – legalábbis a szabályzat szerint, és kezdetben – lemondtak az egyesület javára, A klub kasszájába került pénzt aztán közös felszerelés vásárlására fordították, ebből támogatták a tagok hegymászótúráit, sőt, a HSC-ben olyanra is akadt példa, hogy a. mászóteljesítményeket honorálták, mégpedig a nehézség alapján meghatározott összegekkel.

A hegymászóklubok működése lenyomata volt nem csak a mászók, de minden akkori kelet-európai fejében kavargó eszméknek. A rendszer a romantikus naivitás, a közösségi eszmék és a kapitalizmusról alkotott, idealista kép egyvelege volt.

Zsolt mindenesetre örült, hogy barátaival együtt végre kézbe veszik a sorsukat. A lehetőségektől elkápráztatva 1990 tavaszán beszáll élete első expedíciójába, a Ferenczi Miklós szervezte Kaukázus-túrába.