1999 – Nanga Parbat
1.
Előfordulhat, hogy a hegymászók nem akarnak hegyet mászni? Zsolt ilyesmit el sem tudott képzelni 1997 teléig. Vonzónak gondolt ötletéhez, a Nanga Parbat expedícióhoz azonban hiába keresett társakat, a barátok és ismerősök csak hümmögtek, mikor a hegy előnyeit ecsetelte. A 8125 méteres hegy a világ egyik legszebb nyolcezrese. És hiába fekszik a Karakorum könnyen megközelíthető részén, csupán néhány nap gyaloglásra a főúttól, nincs ez ideig túl sok megmászása. Gyönyörű, meredek falak vezetnek a csúcsig, amelyek sajnos kicsit lavinásak, néhol pedig elég erős a kőhullás, de nem kell sokáig a falban tartózkodni. Az lenne a legcélszerűbb, ha a csapat könnyű felszereléssel inkább csak felrohanna a csúcsig; semmi táborlánc, semmi felesleges időtöltés. Ez azért is praktikus, érvelt Zsolt, mert így kisebb eséllyel vennék észre a társaságot. Ugyanis engedélyek nélküli mászást javasolt, mivel a csúcsdíj többe kerülne, mint az egész expedíció.
Nem segítette a megvalósítást, hogy Zsolt telket vásárolt a város szélén, és magashegyi stílusát az építőiparba átültetve, magányos házépítésbe kezdett. Az alapásás, téglarakás, gerendahordás futás helyett talán még megteszi, de a magashegyi felkészülő túrákat már nem helyettesíti a munka, a pénzkeresést pedig végképp nem. Megfelelő állóképesség és repülőjegyre való pénz nélkül pedig nem is álmodhatott pakisztáni hegymászásról.
A Nanga Parbatot 1998 végén hozta szóba ismét, a kocsmának álcázott hegymászóklub egyik klubnapján. Mécs László csatlakozott volna, és tudott egy újabb jelentkezőről. A srác nem mászott még magas hegyeket, Inkább sziklamászó, de járt már a Himalájában, Pakisztánban, sőt, néhány éve trekkingezett a Nanga Parbat körül. Legalább a képeit megnézhetnék információgyűjtés végett, vetette fel Laci. A találkozót könnyű volt megszervezni, mert a jelentkező, András a söröző hátsó termében berendezett műfalon mászott. Mint kiderült, valójában nem a Nanga Parbat csúcsa volt a célja. Valamelyik környező, hétezer méter körüli hegyre szeretne feljutni, de szívesen segít az alaptáborig való eljutásban, cipekedésben.
Tavasszal csatlakozott a negyedik tag, Deli Péter, aki társak nélkül éppen expedíciót keresett a nyárra. A tagok az indulásig szinte nem is találkoztak egymással. Dolgozniuk kellett, pénz után jártak, Zsolt pedig igyekezett az indulásig tető alá hozni a házát. Szinte a malteros kanál mellől rohant ki a repülőtérre.
Az első komoly expedíciós megbeszélés már a repülőgépen zajlott, sőt, a tagok itt kezdték egyáltalán megismerni egymást. András a londoni átszállásnál kezdte felülbírálni a neves, magashegyi mászóról alkotott elképzelését. Zsolt a tranzitváróban elvesztette az útlevelét.
„Ferihegyen még biztos megvolt. Különben nem is engedtek volna ki az országból” bizonygatta Zsolt. Később a fotóstáskájában megtalálta a fontos okmányt de közben eltűnt a beszállókártyája. „Kell egyáltalán az a papír? Biztos benne vagyunk a számítógépükben”, motyogta az orra alatt, miközben András felvette a földről a kártyát és Forrest Gumpra gondolt. András gondolatait onnan ismerjük, hogy jelen sorok írója. Most már persze tudom, hogy Zsolt a repülőtéren alig állt a lábán az építkezés fáradalmai miatt, és csak arra várt, hogy aludhasson néhány órát. Akkor viszont még szó sem volt közös könyvírásról., és bizalmaskodásnak éreztem volna megkérdezni: Zsolt, téged amúgy véletlenek sorozata juttat el általában a hegyig?
Péter kevésbé volt fáradt, sokat mesélt a munkájáról. Rendőrként dolgozott, és úgy tűnt, naponta vesz részt nagyszabású akciókban. Szívesen beszélt kaukázusi kalandjaikról is, ott volt például, mikor a négyezer méterre épített Priut menedékház porrá égett, de arról nem ők tehettek, hanem a részeg oroszok.
Ravalpindi egy olcsó hotelében szálltunk meg, a falakról hámlott a vakolat, de működött a ventilátor, és ami a legfontosabb, a szobákban volt zuhanyzó. Az európai ember huzamosabb ideig ugyanis csak a zuhany alatt állva képes elviselni a város klímáját. A párás hőség és a szmog keveréke a zuhanyrózsa kétméteres körén kívül ragacsos izzadsággal vonja be a testet, még messzebb merészkedve pedig félálomszerű kómába zuhan az ember. Ilyen állapotban vásároltunk több kiló lisztet, cukrot, levesport és rizst. Az éjjel-nappali boltra emlékeztető, de amúgy szupermarketnak nevezett egység tulajdonosa ötven tyúkhúsleveskocka vásárlása után a bizalmába fogadott minket, és megmutatta emlékkönyvét is, amelyben nagy hegymászók emlékeztek meg itteni vásárlásukról. Mi is írtunk néhány sort: Reméljük, hogy az Ön levesporaival sikerül feljutnunk a Nanga Parbat csúcsára.