4.
A lustálkodás szerencsére nem okoz lelkiismeret-furdalást a hegymászóknál, erre ugyanis szükség van az akklimatizációnál, különösen, ha már az alaptábor 5200 méteren fekszik. Csak a kellemes hétköznapok után derült ki, hogy nagy expedíciójuk valójában nem tud csapatként működni. A sok különböző tapasztalatú, mentalitású és korú résztvevő már az első táborba vezető úton egymástól függetlenül mozgó mászók laza csoportjává szakadozott. Zsolt és Júlia hajnalban indult el, hogy a táboruk oldalában kezdődő gleccseren még a déli olvadás előtt átkelhessenek. Útjuk így sem volt könnyű, alattomos hasadékokat kerülgettek, de akkor sem lett jobb kedvük, amikor kiértek a hegyoldalba, és megkezdték a kapaszkodást. Ha belegondolnak, tudták volna, hogy valójában az oxigénhiány tehet minden kellemetlenségükről, de ilyesmiket csak az alaptáborban képes végigvenni az ember, akkor viszont már minek.
Hegyi körülmények közt igen nagy távot, több mint tíz kilométert kellett gyalogolniuk a táborig. Monoton, idegőrlő kaptatás volt. A terep nem volt nehéz, ilyenkor a legegyszerűbb, ha a mászó beleréved világába, távoli gondolatok és érzések közé. Itt a hó alatt azonban alattomos hasadékok húzódtak, így nem hagyhatták, hogy gondolataik kalandozzanak az egyhangú hómezőről. Ez hasonló érzés, mint amikor az ember álmos, de nem hagyhatja, hogy elszundítson. Öt óra alatt érték el a tábort, felállították a sátrukat, majd a klasszikus akklimatizációs stratégia szerint visszatértek az alaptáborba.
Útközben találkoztak felfelé tartó társaikkal, Méccsel és Anitával, akik jól haladtak, de későn indultak, továbbá Csíkossal és Cinóval, akik viszont korán startoltak, ám a tempójuk volt gyenge. Konyi és felesége Bea pedig vissza is fordultak, nem jutottak el az első táborba. A lefelé út a megolvadt gleccseren még kellemetlenebbé vált: a térdig érő hóban gázolás, és a bolyongás a veszélyes, latyakos felszínen feldühítette Zsoltot. Mire a táborba értek kikristályosította egyéni akklimatizációs technikáját.
Úgy vélte, a szakirodalom climb high-sleep low technikája értelmetlen. Az elmélet szerint, ha az ember felmászik egy bizonyos magasságig, akkor utána vissza kell ereszkednie, hogy egy táborral lejjebb pihenjen. Zsolt azonban állította, ez erőpocsékolás. Ha már egyszer felmászott egy bizonyos magasságig, akkor érdemesebb ott aludnia. Így egyrészt hosszabb ideig lesz kitéve a magasság hatásának, másrészt aznap már nem kell fárasztania magát: alszik egyet és reggel ereszkedik le. Harmadrészt nem a legmelegebb időben, hanem reggel éri el a hegy alsóbb zónáit, így nem kell a felmelegedett hómezőkön, gleccsereken kockáztatnia a biztonságát.
A Zsolt-féle iskolával az expedíció nagy része nem értett egyet, hiába adta elő véleményét rendkívül szemléletesen. Ha működik is a módszer, ehhz olyan speciális fizikum kell, mint Zsolté, mondta valaki. Aztán egymás szavába vágva sztoriztak arról, hogy ki milyen taktikában hisz, majd a délután kártyázásba torkollott. A vita egyébként is elméleti volt, a legtöbben nem tudták tartani a tempóját.
A második menetre is órákkal a többiek előtt indult el Júlia társaságában. Ő tudott vele együtt mozogni, és a habitusát is ismerte: korábban évekig volt a barátnője, míg kapcsolatuk meghitt barátsággá alakult. A haladást segítette, hogy a második táborig vezető út sem számított technikailag nehéznek. Szinte vízszintes terepen kellett begyalogolniuk a hegy alá, majd lankásan emelkedő dombokon kaptattak. Az út legfárasztóbb szakasza egy sziklagerinc mentén emelkedő hófal, a Banana Ridge volt, amelynek tetején, egy vállon sejtették következő táborhelyüket.
Az expedíció többi tagja akkor érkezett meg 5900 méterre, amikor ők ketten már a vacsora utáni teát kortyolgatták. És bár este a sátrak közt álldogálva hosszasan tervezték a második táborba vezető útvonalat, másnap, az egész napos monoton kaptatás végén ismét kettesben állítottak sátrat. Annyi változott, hogy ezúttal már csak Laci és Anita érkezett meg, a többiek visszafordultak.
Zsolt elégedetten gondolt új taktikájára, amikor a hálózsákja melegéből a-távozó párosra nézett. Rájuk még jó néhány óra fárasztó menetelés várt, hogy az általánosan elfogadott módszer szerint az alacsonyabb táborban éjszakázzanak. Júliával pedig átadhatták magukat a szaggató fejfájásnak, amely az új magasság elérésének szükségszerű velejárója. Az éjszakai forgolódás után nem volt nehéz tartani az új irányzat által előírt korai kelést. Már hajnalban megkezdték az ereszkedést, úgyhogy rggel Laciékkal és Konyiékkal együtt teázhattak az egyes táborban. A sátorból kilépve az expedíció megint csoportokra szakadt. Mécsék kényelmesen készülődtek, Konyi és Bea az ellenkező irányba, felfelé indult, bár végül nem érték el a második tábort. Zsolték pedig már útközben találkoztak Cinó, Csíkos, Klein és Rigó állhatatosan, de lassan kapaszkodó csapatával.
A gleccserre érve aztán ők is veszítettek tempójukból: hiába járták már be sokadszor a jégfolyamot, újra eltévedtek, bár az is lehet, hogy az út tűnt el. A folyamatosan formálódó jégmasszában naponta jelentek meg új hasadékok, szakadtak le jégtömbök. A szakasz veszélyes és kimerítő útként maradt meg mindenkiben, úgyhogy amikor az expedíció végül összegyűlt az alaptáborban, szabályt hoztak, hogy a gleccserre mindenki csak párban, kötéllel, beülővel és fejlámpával mehet.
Az álmosító napok végül e szabály megszegésének köszönhetően kaptak némi izgalmat. A csapat az alaptábori program várva várt pontjához a vacsorához készülődött, amikor recsegett a rádió. Konyi jelentkezett be: Az egyes táborból ereszkedtek vissza Rigóval, elakadtak a gleccseren, egy jéghasadékon kellene átkelniük, de nincs náluk kötél, ahogy lámpa sem. Talán az utat is elvesztették, úgyhogy a kamerájuk lámpájával villognak majd, hova kell menni értük.
Lacival indultak el menteni. Meglepetésükre Konyira nem egy házakat elnyelő szakadék, hanem kis lendülettel átugorható hasadék mellett találtak rá. Kötélre vették azért, és a vacsorát már a szabályok, egyéni felelősség élénk megvitatása közepette fogyasztották el.