9.
A következő reggel Zsolt és Laci is felkapaszkodtak a Khumbu-gleccserre, hogy segítsenek áthozni társukat az alsó szakaszon. Még kimerültek voltak, lassan haladtak, csak a gleccser közepén találkoztak a továbbra is oxigénmaszkban gyalogló Zolival és kísérőivel. Az üdvözlés azonban elmaradt. „Gyilkosok vagytok! – üvöltötte Mike. – Magára hagytátok szerencsétlent, felőletek akár meg is halhatott volna!” És mielőtt válaszolni tudtak volna, otthagyta őket. Letámogatták Zolit a táborba, és az egyik expedíció orvosához kísérték, de már nem volt szükség ellátásra. Pihenést és alacsonyabb magasságba ereszkedést ajánlott.
Mező közben az orosz expedíció táborát kereste, Konyi ugyanis esküdött rá: az ő szembevérzését évekkel azelőtt, valahol a Pamírban, egy orosz orvos gyógyította ki, mégpedig egy görbe tűvel a szeme beadott injekció segítségével. Sajnos vagy szerencsére az orosz expedíció már elhagyta a tábort, így Mezőnek meg kellett elégednie a gyógyszeres kezeléssel.
A táborba visszatérve kiabálást, ordítást hallottak. Közelebb érve ismerték fel Mike hangját. A konyhasátorban magából kikelve taglalta a magyarok hibáit, belépésükkor pedig ismét szitokáradatot zúdított rájuk: „Gyilkosok vagytok!”
Egyikük sem tudta, mi lenne a helyes válasz. Hálával tartoztak Mike-nak, hiszen valóban ő mentette meg Zoli életét. Ugyanakkor kis híján tragédiához vezetett, hogy nem a megbeszélt terv szerint cselekedett. Csöndben ültek le az asztalhoz, de Mike szűnni nem akaró támadásai végül veszekedést robbantottak ki. Mező és Mike már-már összeugrottak, amikor Konyi felvetette, nézzék át a rádiónaplót, hiszen jegyzetelt minden rádiózást. A kedélyek hamarosan megnyugodtak: a szövegből világossá vált, hogy Zsolték a kezdetektől értetlenkednek, miért maradt egyedül Zolival Mike.
De hogyan alakulhatott ki a kritikus helyzet? Odafenn félreértették volna Mike-ot? Vagy az ő fejéből ment ki, hogy megbeszélték, két serpa kell a mentéshez? Esetleg hegyimentő karrierjét akarta építeni az egyszemélyes vállalkozással, csak aztán komolyabbá vált a helyzet? Nem kaptak választ, és a bizonytalanság rátelepedett a táborra.
Fagyos légkörben teltek a napok, a tagok kerülték egymás társaságát, az étkezősátorban csönd uralkodott, senki nem szólt a másikhoz. De már nem is akartak a másiktól semmit, mindenki készülődött haza. Egyedül Zsolt és Konyi tervezett még egy csúcstámadást, noha Zsoltnak nem múlt el a torokfájása. Odalenn is köhécselt, légcsövét bántotta a hideg levegő. Tervüket az sem könnyítette, hogy az újabb mászással kapcsolatos szervezésért Mike volt a felelős. Egy ideig azzal hergelte őket, hogy talán meg sem adja az engedélyt az akcióhoz. Később a távolból irányító Henry Todd utasítására mégis lehetőséget kaptak, egy feltétellel: ha használnak mesterséges oxigént.
A kérés jelentéktelennek tűnik, pedig arról volt szó, hogy Zsoltnak fel kell hagynia az etikus hegymászással, hogy saját erejéből, külső segítség nélkül mozog a hegyen. A megbeszélés kiabálássá fajult, egyik fél sem akart engedni. „Én az Aconcaguán már voltam, az egyszer elég volt. Márpedig az Everest oxigénnel annyi, mintha csak a hétezres Aconcaguát másznám meg!”, vágta Mike arcába a magyar hegymászó. A szemléletes hasonlat nem tett jót az ügynek, és két napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyezség szülessen. Konyi javaslatára elfogadták az oxigénes mászást. „Aztán majd fenn eldöntjük, hogy használunk-e gázt, vagy sem”, tette hozzá magyarul Konyi. Két serpát rendeltek melléjük segítségül. Ők szállítottak oxigént a nyeregbe, és nekik kellett a csúcstámadás után elbontaniuk tábort.