7.

Nyugodt és stabil volt az időjárás, nem izgult érte. Visszaóvakodott az előcsúcsra, ahol tombolt az osztálykirándulás-hangulat. Majd húsz ember érte el aznap a Manaszlu csúcsát. Nyugalom és boldogság szállta meg, úgy üldögélt a 8156 méteres magasságban, mintha egy pilisi réten piknikezne. Csokit majszolt és a tájat nézte. Körülötte csúcsok óceánja hullámzott, látszott a Dhaulagiri, az Annapurna, a Machupuchare.

Az időtlenség állapotában lebegett, mondhatnánk, ha végül nem néptelenedett volna el a csúcs. Hirtelen olyanná vált a vidék, mint a strandidő vége a parton. Ekkor tűnt fel neki, hogy már két órája fenn van, és még mindig hiába várja Danit. Lajos rádión állította, hogy nincs baj, tart felfelé, és jó lenne, ha megvárná, de Zsolt nem akart tovább üldögélni, Talán valami történhetett is vele, olyan rég meg kellett volna érkeznie.

Egyedül ereszkedett a vidéken, így hamar kiszúrta a távolban, az idegtépőén lassan közeledő alakot. A csúcslejtő alatt találkoztak össze. Dani volt az. Egy óra volt, éppen az az idő, amikor már vissza kell fordulniuk. Tudták, hogy délután jön a rossz idő, több mint 12 órája másztak már, és a fiún látszott, hogy nagyon kimerült. Egyedül az elszántsága nem csökkent.

„Még tíz perc a csúcs, de csak akkor indulj el, ha tudsz gyorsulni. És a főcsúcsra már ne menj fel, az újabb félóra – tanácsolta. – Lassan elindulok lefelé, be tudsz majd érni.”

Néhány lépés múlva visszafordult, és úgy tűnt, Dani összeszedte minden erejét, és jobb tempóban folytatja útját. Ő pedig elindult az élet zónája felé. Elhagyta az egyre lassabb amerikai mászót, majd beérte a kényelmesen, hosszú pihenőkkel ereszkedő Leventét. Együtt folytatták az utat, beszélgettek, néha leheveredtek a hóba, és figyelték, mikor tűnik fel a társuk.

Elgyengülten, de diadalittasan újságolta nekik egy óra múlva: fenn voltam. Megmutatta a fotót is, amit akár egy gőzfürdőben is készíthetett volna. Csak az arca látszott, mert a tájat körülötte már elborították a felhők.

Sietniük kellett, most hogy hárman voltak, nagyobb sebességre kapcsoltak. Egy jeges lejtőre érve csökkent le a tempójuk. Nem emlékeztek ilyen veszélyes szakaszra a felfelé úton, nyomok sem vezettek lefelé. Dani lemaradt, Zsolt és Levente keresték az utat. Fejében sikított a feszültség, kockázatos területen bolyongtak, fáradtan és egyre lazuló koncentrációval. Főleg Dani miatt aggódott de nem tudott rá figyelni, mert minden lépésére ügyelnie kellett. A hágóvasa csikorgott a kemény vízjégen, felhők úsztak köréjük, és néha hasadékok tűntek fel előttük a szürkeségben. A rámpát keresték, ami a platóról a hármas táborba viszi majd őket, de fogalmuk sem volt, hogy melyik irányba keressék. Hatalmas kockázatot jelent, ha egyszer betévednek egy ismeretlen falrendszerbe; A fix kötelekre számítva nem volt náluk kötél, és csupán rajta volt beülő. De még ha teljes felszereléssel tévelyegnek is a hegyen, erejük nem lett volna arra, hogy vad falakat mászva találjanak vissza az ösvényre.

Egy szellő mentette meg őket. Fellebbentette a felhőket néhány pillanatra, és ahogy megjelent körülöttük a táj, egyértelművé vált, merre kell tartaniuk. Bizarr módon a hátul lassan, araszoló Dani került jobb helyzetbe egy hófalon legyalogolva elérte a rámpa kiszélesedését. Zsoltéknak viszont olyan kemény tükörjégen kellett óvakodniuk, hogy a hágóvasuk csak karcolta a felszínét. Végül alig tíz méterre megpillantották a köteleket. Levente nagy léptekkel indult el a menekülést jelentő pontra, mintha aszfaltozott úton sietne a busz után. De bátor, gondolta Zsolt, aztán azt gondolta, hogy Levente talán rá akarja vetni magát a kötélre, végül viszont csak iszonyodva figyelte az eseményt…

Levente a jégen elvesztette az egyensúlyát, még megpróbált a kötél után nyúlni, majd pörögve száguldani kezdett a lejtőn. De nem csak őérte kellett aggódnia. A. lejtő alján a társuk ült, és a fáradtságtól módosult tudatállapotban nézte a lélekemelő tájat. Levente éppen felé száguldott.

Zsolt fejében végigcikáztak a lehetőségek. Beleütközik, elsodorja, és mindketten lezuhannak. Beleszáll a hágóvasával, és halálos sérüléseket okoz barátjának, aki ezek mellett talán még a mélybe is csúszik. Mindketten összetörik magukat, és 8000 méter körüli magasságból kell lementeni őket. Végül a leghihetetlenebb dolog történt. Levente becsapódott a lejtő alján, Dani háta mögött, valamivel távolabb. Nem mozdult. Társa csak a nagy puffanásra fordult hátra.

Zsolt leszáguldott a kötél mentén, de mire melléjük ért, Levente már feltápászkodott. Alig kapott levegőt, az adrenalin úgy felpörgette a szervezetét, hogy ebben a magasságban, szinte lehetetlen volt elég oxigént lélegezni hozzá. Csak sokára tudott válaszolni: nem fájt a lába, a hágóvas nem csavarta meg a bokáját, tudott járni.

Beülő híján hevederből akartak neki mellbekötőt csinálni, hogy biztonságban ereszkedhessen tovább, de Levente talán büszkeségből, talán a gyorsaság miatt ragaszkodott hozzá, hogy úgy menjen le, ahogy jött felfelé. Kézzel fogva a kötelet. A. legtöbben egyébként így haladtak a hegyen, az enyhébb emelkedőkön a karjukon körbetekerve hagyták csúszni a fix köteleket. Zsolt ahhoz ragaszkodott, hogy legalább a síbotot rakja el, és jégcsákánnyal jöjjön tovább, mert azzal tudja fékezni magát, ha megcsúszna.

Az elővigyázatosság azonban, úgy tűnt, felesleges volt. Bár Dani egyre lassabb volt, a lejtő enyhült, már mély hóban gyalogoltak. A fiúkban is enyhült a feszültség, Levente olykor lemaradt, hogy aztán újból mellé szegődjön. Egy alkalommal Zsolt hó surrogását hallotta, majd a kötelet fogva, nagy hógörgeteg kíséretében leszánkázott mellé Levente. Zsolt feddően ránézett, de nem szólt, hiszen felnőtt ember, az alaptáborban is megbeszélték, hogy jobb nem erőltetni a fenéken csúszást. Levente bohókásan nézett vissza, felállt, és folytatták az utat.

A csúszásnak amúgy értelme sem volt, az erőlködésben kifulladt, ült a hóban, míg Dani is beérte, és újra csak ő került hátulra. Már látták a sátrukat, alig húsz méterre voltak, azon a helyen, ahol a lefelé vezető nyomokból ki kellett lépni, hogy elérjék a táborhelyüket. Ekkor újabb hóvonatok érkeztek a hátuk mögül. Levente csúszott megint, Zsolt rosszallóan ingatta a fejét pár pillanatig, aztán ismét rémület nyilallt belé. A fiú egyenesen csúszva elhagyta a kanyarodó utat, és szánkázott bele a hegyoldalba. Nyilvánvaló volt, hogy nem uralja a zuhanását. Bukfencezett, néha talpra esett, aztán újra átbillent, és pörgött tovább lefelé. Nem csúszott gyorsan, csak éppen olyan sebességgel, hogy nem tudott lassulni. Talán ha szép óvatosan nyomja bele a puha hóba a bakancsát, sikerülhetett volna, de ilyesmihez szerencse és nagy tapasztalat kell. Az látszott, hogy néhány másodpercre megpróbálja megfogadni Zsolt utána kiáltott tanácsát, jégcsákányát belevágta a hóba, de aztán elszáguldott a sátor mellett, és belecsúszott a ködbe. Eltűnt a szemük elől. Danival ketten álltak a csöndben.

Körbenéztek, de csak egy döbbenten figyelő japán csapatot láttak. Mindenki tétován fúrta tekintetét a ködbe. Elképzelhető volt, hogy a derengésben megjelenik Levente alakja, akit megállított egy hófal, és most bosszúsan kaptat vissza a sátorhoz. De tudták, hogy ehhez legalább akkora szerencse kell mint amekkorában néhány órával korábban már részesült. Gleccserleszakadások, hasadékok szaggatta lejtő volt alattuk, annak, aki mindet elkerülve meg tud állni, érdemes lottóznia is.

Ekkor már délután öt volt, szürkült, és esett a hó. A civilizációban elsajátított reflexek szerint tábort kellett volna bontaniuk, hogy azután a keresésére induljanak. A civilizáció azonban nem számol azzal, hogy a keresés a mentőcsapat tagjainak életét is veszélyezteti. Két fáradt ember, egy nyolcezres meghódítását követően, 16 órányi mászás után, a sötétben bolyong ismeretlen, veszélyes terepen: ez a magashegyi öngyilkosság receptje. Értelme sem sok volt. Ha Levente túlélte, visszajön, vagy elbotorkál egy lenti táborba. Ha meghalt, vagy súlyos sérülést szenvedett, akkor nem tudnak mit csinálni vele aznap éjjel sem. 6800 méteren képtelenség kettőjüknek biztonságos helyre vinni egy magatehetetlen testet.

Zsolt maga felé fordította a kamerát, és tényszerűen elmondta, Levente épp az imént zuhant le. „Alattunk jégletörések vannak. Az ilyesmit nem szokták az emberek túlélni.”

A két hegymászó a sátorban húzta meg magát, miközben Kollár a visszatérő mászóktól érdeklődött, hogy nem látták-e társuk nyomát, de a csúcsról érkezés harci visszavonulást idéző káoszában nem sikerült információt szereznie. A hegyen csöndes estéjük volt. Egy ideig az esetet elemezték, de hamar kifogytak a szóból, hiszen nem volt túl sok kérdéses elem. A tábor látványától felszabaduló Levente visszatért kedvelt technikájához, a fenéken csúszáshoz, és ezúttal valóban megtörtént az, amitől addig óvták. A tépelődő csendet, a fájdalmas gondolatokat csak az oszlatta el, amikor mindketten elaludtak. Reggel hatkor, már csomagolás közben döbbentek rá, hogy le kell számolniuk az elméleti lehetőségekkel, és ott helyben döntést hozni. Valószínűnek tartják még, hogy Levente életben van? Ha igen, akkor minden fáradtságuk ellenére is magukkal kell cipelni a felszerelését, hiszen mindenre szüksége lehet még az alaptáborig. A hálózsák, élelem, karabinerek ott maradtak a havon, az üres sátorhelyen.

Lassan ereszkedtek, nyomokat kerestek a távolban, tudván, hogy a hasadékok miatt talán sosem derül ki, mi történt a társukkal. Zsolt egy színes foltot szúrt ki egy közeli hómezőn, de Dani intett, csak egy kabát az, már felfelé is látta, valakinek a hátizsákjából eshetett ki. Már a hármas tábor közelében voltak, amikor behavazott alakzatra figyeltek fel a csapás mellett. Arányai emberszerűek voltak, így Zsolt óvatosan nekivágott a hómezőnek. Alattomos, hasadékos területre került, minden lépését megfontolta, mert a süppedő hó bármikor megnyílhatott volna alatta, hogy lába alatt feltáruljon egy mély hasadék szája.

Félóra alatt ért a közelébe, ahonnan már egyértelmű volt: ember van a vékony hóréteg alatt. Fejjel a völgy irányában feküdt, arccal lefelé. Csak a bakancsai voltak láthatók. Levente bakancsai voltak.

Ledobta a zsákját, leült, és fásult hangon beleszólt a rádióba. „Halló, alaptabor, itt Zsolt. Vétel. Megtaláltam Leventét. Már nem él. Vétel.”

Míg Dani a távolból közeledett, Leventét nézte. A nem is oly rég még vidám hegymászó nyomasztóan csendes volt. Igyekezett a tényekre terelni gondolatait. A zuhanást már nem élte túl, hiszen akkor legalább megfordult volna. Érthető: háromszáz méternyi csúszás kegyetlen ütéseket jelent.

Közben már mellette állt a társa, aki szintén a túlélők fagyos nyugalmával látott munkához. Párkányt ástak, amelybe gödröt mélyítettek, oda fordították be a testet. Alatta feltárult a fagyott, vörös hó. Betakarták egy magyar zászlóval, eltemették, majd GPS-szel bemérték a sír helyét. Eszükbe sem jutott, hogy levigyék a holttestet, maguk is alig álltak a lábukon. Már majdnem dél volt, mikor elindultak a völgy irányába.