5.

A Ganalo után okkal dőlhettünk hátra. A vidéken nem számított különösen magas hegynek, de technikás mászás volt, szép terepen.

Újra esett a hó, napjainkat a szalonként is funkcionáló konyhasátorban töltöttük olvasással, beszélgetéssel, Péter hegymászókalandjainak. hallgatásával. A Nanga Parbatot már csak Zsolt hozta néha szóba, de tudtuk, hogy nincs súlya a dolognak. Szemünk előtt zajlott négy expedíció hónapokig tartó küzdelme, pontosan ismertük a veszélyeket és már közvetlen közelből is megtapasztaltuk a hegy méreteit.

Bár a Nanga Parbat csak a nyolcadik legmagasabb hegy a világon, fala közel kétszer akkora, mint a Mount Everesté. Az alacsonyan fekvő alaptáborból majdnem négyezer métert kell mászni a csúcsig. Érthető, hogy a serpákkal, oxigénnel és jó felszereléssel ellátott expedíciók is csak nagy nehézségek árán tudtak felkapaszkodni.

De hogy nemcsak fedősztorijában, hanem félszereltségében is kirándulóknak tűnő társaságunk feljusson a csúcsra, nem volt realitása.

Zsolt néha elővette a Nanga Parbat-témát, de mi úgy vettük, mint beszélgetési apropót: mit vennél, ha ötösöd lenne a lottón, mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, hogyan másznál fel a Nanga Parbatra? Zsolt a Messner-úton mászna, a másik túl hosszú és észre is veszik az embert. Szívesen beszéltünk a nyomvonalról, végül is időnk volt, miért ne beszélnénk a világ egyik legjobb hegymászójának legendásan nehéz szólómászásáról?

Zsolt azt firtatta: vajon miért iktatott a nagy mászó egy kerülőt a fal jobb oldalin futó útvonalba? Így abba a lavinaveszélyes hófalba került, ahol naponta szakadtak le hatalmas hótömegek. Talán, mert az 1970-es mászásakor éppen abban a kuloárban vesztette el bátyját?

„Három nap alatt fel lehet jutni a csúcsra, úgy számolom”, mondta időnként Zsolt, mi pedig bólogattunk. „Három nap, épp egy hosszú hétvége. Az kellemes. Akkor játszol meg egy partit?”

Július közepén javasoltam, hogy ha itt már úgysem mászunk semmit, menjünk trekkingezni a Karakorum északkeleti részébe. Zsolt azonban ismét felvetette a háromnapos gyorsmászás tervét. Hümmögtünk, én pedig másnap leléptem, negyvenkilónyi felszereléssel a hátamon. Úgy éreztem, elég volt a magashegyi szanatóriumból.

Egy távoli völgy pásztorkunyhója előtt ettem a kézkrémért cserélt friss túrót, amikor Zsolt: pakolni kezdett. Véget ért a sztenderd, háromnapos havazás, kitisztult az idő, látszott a csúcs. Főzött egy utolsó adag rebarbarás szalonnát, extra adag zsírral, és délután ötkor Péterrel együtt elindult a táborból. „Egy kis séta”, kedélyeskedtek a kinn üldögélő összekötő tiszttel. Péter egyórányira kísérte Zsoltot, a gleccser fölötti, köves platónál fordult vissza. Még világos volt.

Zsolt leült egy kőre, eszegetett, ivott, nézte a mind szűrtebb fényben fürdő völgyet, a mezőn álló apró sátrakat, a mellette húzódó jégfolyamot, a vad falakat. Lejjebb felhők lebegtek, azok alá bukott le a Nap, hogy néhány percre melankolikus filmrészletté varázsolja a világot. Már nem gondolt visszafordulásra. Érzékelése átcsúszott egy másik állapotba, nem érezte magát egyedül, nem félt, nem hezitált. Várt, hogy besötétedjen. Nyolc óra után végigkúsztak a tájon az este tompa színei. Elindult,

Néhány órás könnyű mászásra számított a fal közepébe vezető hólejtőn, de csalódnia kellett. Amit egybefüggő mezőnek nézett lentről, szabdalt, alattomos hasadékokkal, hóhidakkal és jégtornyokkal vegyes labirintus volt. Mint a Ganalo alatt, csak itt derengésben haladt, és a méretek léptékekkel nagyobbak voltak.

Feszült volt, túl akart lenni az alsó harmadon, de már itt lelassult. Nem is érezte kirobbanó formában magát, a szalonnás rebarbara nyomta a gyomrát, talán a hirtelen terheléstől állt le az emésztése, vagy túlságosan nagy volt az adag? Már mindegy, nem változtat a tényen, hogy a nehéz étel mintha szívta volna belőle az energiát. Hiába akarta végigmászni az éjszakát, inkább lepihent.

Beköltözött egy tágas hasadékba, csak taposott néhányat a havon, és már szét is terítette hátizsákját, hogy ráfeküdhessen. A súlycsökkentés végett matracot sem hozott. Levest főzött és éjjel egykor elaludt.

Háromkor frissen ébredt, enni sem akart, összepakolt, és félóra múlva már a széles kuloárban járt. A folyosó bal oldalát sziklák alkották, a jobb oldal pedig egy gleccser meredek fala húzódott. Bár a jeget néha áthajtások törték meg, mégis inkább ott mászott. A derengésben biztosabban mozgott a világos felszínen.

Be akarta hozni az előző napi lemaradást, alig pihent. Keményen gyalogolta át a hajnali órákat. A mozgás melegen tartotta. Csak akkor állt meg, amikor a hajnali fények már elkülöníthető elemekre bontották a tájat. Lenézett a hegycsúcsok karéjába szorított, nevetségesen apró mezőre. Nem az emlékek miatt: arra volt kíváncsi, hogy még észrevehető-e. De elég magasan volt már, talán a kuloár közepénél járhatott. Csak akkor láthatták meg, ha célzatosan keresik. De melyik összekötő tiszt gondolta volna, hogy bárkit is talál a fal legmeredekebb részén?

A néhány foknyi melegedés megindította a lavinákat a kuloárban. A hajnali csendben előre hallotta a zörgést, sistergést, és volt ideje berohanni a legközelebbi szikla fedezékébe. Legtöbbször feleslegesen, mert csak kisebb porhógörgetegek zúgtak el, amik csak úgy átrohannak az emberen. De nem akarta megkockáztatni, hogy egyszer mégis komoly lavinával találja magát szemközt,

A kuloár tetején engedélyezett egy kis pihenőt. Tíz óra volt, meglepően jól haladt- Elővett egy csokit, és evés közben a sziklás hólejtő legideálisabb útvonalát vizsgálta. Kissé jobbra kellett tartania, hogy elérje a következő hófolyosót, ami közel hétezer méteren dobta volna ki őt. Ezzel azonban még várni kellett, volt néhány probléma lejjebb is.

Amit hólejtőnek nézett, valójában jég volt, mély és puha hóval borítva. Hiába süppedt térdig, minduntalan megcsúszott. Bizonytalan és veszélyes volt minden lépés. Ki akarta kerülni az időt és még több energiát követelő részt, de hiába próbálkozott mindkét irányba, a meredek terepen még pihenni sem igen tudott. Végül egy sziklatoronyra kapaszkodott fel, hogy kiszuszoghassa magát. Tudta, hogy még jó néhány óráig nem változik a terep. Talán, ha eléri a kuloárt. Ott viszont lavinaveszélyes lehet a terep.

A terep minden egyes eleme bizonytalanságot rejtett. A hó és jégmennyiség, a terepalakulatok, a távok, a kőhullások, lavinák, fagyás és olvadás, az időjárás olyan átláthatatlan rendszerbe bogozódtak, hogy egyetlen momentum volt biztos: a jelen. Nem volt értelme tervezni. Csak a cselekvés maradt.

Ha mély hóban volt, gyalogolt. Amikor meg tudott állni, pihent. Amikor volt néhány négyzetméternyi vízszintes területe, főzött is.

A hegy továbbra sem kedvezett neki. A kuloárban is mély volt a hó, annyira, hogy lapáttal kellett ásnia az utat maga előtt. De nem gondolkozott, hogy meddig juthat így. Csak dolgozott. Az árnyékokból vette észre, hogy már megy le a Nap. Derékig a hóban állva nézte végig élete egyik legszebb naplementéjét. A völgyet teljesen feltöltötték a felhők, mintha csak a végtelenbe sorjázó csúcsok, jég és kő létezne a Földön. A felhőkbe fúródó Nap felizzította a szürke gomolygást, és vibráló, narancsszínű fények borították be ezt a furcsa világot. Nem földi látvány volt.

Már sötétben ért a kuloár tetejére. Annyira fáradt volt, hogy hóbarlangot sem keresett, havat szórt a kemény jégre, és arra terítette a szigetelésül szolgáló hátizsákot és a ruháit. Éjszaka megindult a szél, havat hordott rá, de nem ébredt fel, pirkadatig aludt.

Reggel megint levest főzött, és kanalazgatás közben megállapította, hogy jelentős távot tett meg előző nap. Lehetett volna kicsit gyorsabb is, de most már csak egy platót kellett keresztezni, és a csúcstömb alatt volt.

A szokásos mélyhavas küzdelem folytatódott, de már képtelen volt tartani a kívánt tempót. A taposás, és a néha elkerülhetetlen ásás hamar kifullasztotta, a fáradtság és a magasság keveréke egészen magába fordította. Néha csak azt vette észre, hogy áll, és lógatja a fejét, de nem tudta volna megmondani, hány perce nézi így a havat.

Magasan volt, elérte a hétezer métert. Tízkor úgy érezte, elfogyott az energiája, mintha egészen kiürült volna nem csak a szervezete, a szelleme is. Megállt főzni. Pihenés közben mintha mozgást látott volna a hómező túloldalán. Óvatosan felállt, és három hegymászót pillantott meg a hómező alsó szélén. A normálúton botorkáltak, ólmos lassúsággal emelték a lábaikat. Beléhasított a rémület, hogy felfedezhetik, sőt talán még a láboszörgés is elhallatszik odáig. De a három alak csak a következő lépéssel törődött, és Zsolt ráadásul éppen a Nappal szemben helyezkedett el A lebukás mindenesetre kellemetlen következményekkel járna, ha nem is a hegyen, de odalenn biztosan.

Azok hárman viszont olyan lassan vánszorogtak, hogy nem tudta kivárni, míg eltűnnek a sziklaorom mögött Maga sem volt gyorsabb, a pihenés már nem tudta teljesen feltölteni. A hómező egy óra alatt kivette belőle az erőt, és maradt a lassú vánszorgás. Remélte, elég lesz, ha aznap eljut a mező végére, a csúcstömb alá. Onnan talán nyolc-kilencszáz méter lehet még a csúcsig, azt könnyített felszereléssel egy nap alatt megjárja.

Már délután négyre a szikláknál volt. Egy kékes gleccserleszakadás alá harántolt ki, bivakhelyet keresve. Ezúttal nem működött a megérzése. Nem talált kényelmes kiöblösödést, és végül meg kellett elégednie egy keskeny hópárkánnyal, amit egyik oldalról mély hasadék, másik oldalról pedig a völgybe zuhanó lejtő határolt. De legalább vízszintes volt, és egy jégáthajlás védte a felülről hulló kövektől. Vigyáznia kellett viszont, hogy se önmaga, se a felszerelései ne csússzanak meg egyik irányba sem. Csak a legszükségesebbeket hozta magával, bármelyik darab hiányát megérezte volna.

Főzött és próbált pihenni, de a környezet még akkor is szívta az erejét, ha mozdulatlan volt. Hiába volt 7200 méter magasban, szenvedett a melegtől is. A hó minden irányból visszaverte a napsugarakat, az árnyékban is lehetett vagy húsz fok. Kiszáradt a szája, a torka, nehezen nyelt, de nem kívánta a folyadékot. Fémes ízűnek tűnt a víz, hiába készített levest, teát, úgy is érezte.

Aludni sem tudott, ült a hátizsákján, erőszakkal kortyolta a forró italt és merengett. Előtte volt az egész Karakorum és a Hindukus. Látta a völgyet is, ahol a tábor állt. Túl messze volt, egy olyan világban, ami talán nem is igazi. Ahol minden természetellenesen könnyen megy, ahol egy lélegzetvétel nem jelent semmit.

A valóság a kényelmetlen éjszaka és a mínusz tizenöt fokos hajnal volt. Meg a mély hó. Térdig ért, mint eddig, mégis, talán az állaga miatt, de alig haladt előre. Pedig szinte üres volt a hátizsákja, majdnem minden holmiját a bivakban hagyta. Próbálkozott a párhuzamosan emelkedő sziklán is, ott a mászás volt túl nehéz. Visszatért a hóra. A kuloár felső szakaszán megszűnt a hó, és végre kemény firnen haladhatott.

Tizenegy után kanyarodott be a barnás színű, repedezett sziklák közé. Mintha hóval befújt nyomokat is látott volna, néhány naposak lehettek, azokat követte, míg el nem tűntek. Magasan volt, de semmi nem utalt a csúcs közelségére. Minden megtett dombocska után újabbak következtek, keserves lassúsággal bolyongott a kő és jég rideg labirintusában. Tudta, hogy nagyon lelassult. Ötlépésenkent meg kellett állnia szuszogni, már talán többet állt, mint amennyit gyalogolt. Meddig bírja így? És meddig mehet még felfelé? Nem maradhat kinn éjszakara, legyengült állapotában nem biztos, hogy átvészelne egy szabad ég alatt töltött fagyos alvást.

„Öt óráig mászom”, mondta hangosan. De lehet, hogy csak gondolta. „Bárhol is járok, akár a csúcs közeléből is visszafordulok.”

Az elhatározás nyugalommal töltötte el. Egyetlen biztos pontot tudott meghatározni magának, és azt meg is tette. Ha rajta múlik, estére eléri a bivakot.

Ismét gyorsabban haladt járhatóbb lett a felszín, palás, töredezett terepen mászott. Háromkor megállt, és a főzőt is elővette. Míg olvadt lábosában a hó, arra gondolt, mit mondanának a többiek, ha látnák csúcstámadás közben levest kavargatni. Mosolygott. Mindig ellenezte, ha valaki ilyen felesleges módon fecsérelte el az időt. Most azonban minden sejtje követelte az energiát.

Feljebb irányt vesztett, nem tudta, merre kellene mennie, találomra haladt, mindig a legmagasabb pont felé. Egy kiszögellésen rongyfoszlányok csapkodtak a szélben, valami elhullott felszerelés lehetett talán.

Felkapaszkodott a rongyokhoz. Imazászlók voltak. A jellegtelen köves dombocskát zászlócafatok és meghatározhatatlan szövetdarabok borították. Lefeküdt, a háta alatt ott volt az egész Nanga Parbat, arca előtt pedig a természetellenesen kék égbolt. 8125 méter magasból úgy tűnt, karnyújtásnyira van tőle a világűr.

Aztán zsák nélkül körüljárta az apró területet, két kiemelkedést is talált, nem tudta, melyik az igazi csúcs, lefotózta mindkettőt, aztán az egyikre támasztva a gépet, lekapta magát a másikon. Pár percig csak állt, belelátott a túloldali völgybe, a Rupal-falba. Mintha az egész Karakorum köré gyűlt volna.

Nem egészen fél órával később már lefelé tartott. Könnyű volt az út, sziklákon, hófoltokon vágott át, a legrövidebb úton, esésirányban. Meglepődött, hogy nyolc órakor meg mindig nem érte el a bivakot. Végül éppen sötétedéskor pillantotta meg a felszerelését rejtő jégáthajlást. Lehajolt, de a bivak üres volt. Egy döbbent pillanatig csak nézte lenn hagyott felszerelése hűlt helyét, aztán rájött, ez nem az a jégáthajlás.

Hol lehet a bivakhely? Körbenézve belényilallt, hogy a saját nyomait sem látja, lehet, hogy száz méterrel tovább jött, vagy még felette van éjszakázóhelyének, esetleg eltért más irányba. Annyi ereje nem volt, hogy visszamásszon, és az utolsó biztos ponttól ereszkedjen alá. Hálózsákja, bivakponyvája, élelme nélkül viszont nem húzza ki ezt az éjszakát, sem a többit.

Lerakta a hátizsákját, hogy legalább a környéket gyorsan bejárhassa. Kettőt lépett, majd beszakadt egy hasadékba. Reflexből támasztott ki a lábaival, és már csak arra eszmélt, hogy néhány méterrel lejjebb lóg egy sötét szakadékban, ismeretlen mélység felett. Határozott jégcsákányütésekkel kapaszkodott a perem felé, omlott az oldal, fejlámpája fény- csóvájában csak a hó kavargását látta. Remélte, hogy minden ütése eléri a puha felszín alatti jeget, és nem zuhan vissza a megcsúszó hóval együtt.

A. hasadék lejtő felőli oldalára hemperedett ki, és mikor levegőhöz jutott, ráeszmélt, hogy ha lehet, még reménytelenebb helyzetbe került. Hátizsákja, maradék holmijával a túloldalon feküdt. Köztük pedig egy omlós szélű, ismeretlen kiterjedésű nyílásrendszer tátongott. Jobb ötlet híján négykézlábra ereszkedve ráóvakodott a porhanyós hóhídra. Nem volt vesztenivalója. Egy toll sem volt nála, hogy búcsúlevelet írjon.

Megkönnyebbülten ölelte magához a zsákját, pedig akkor még csak az egy órával azelőtti, szintén reménytelen állapotot sikerült visszaállítania. Kioldalazott az áthajtás alól, és nyomokat pillantott meg. Tíz után már a hálózsákjában könyökölt, tésztát kanalazva. Öntudatlan álomban töltötte az éjszakát, csak egyszer ébredt fel, hogy fázik a lába. Lecsúszott a kiterített kabátról, és lábai már a hóban voltak. Visszakúszott, aludt tovább.

Reggelre felhők töltötték fel a völgyet, sápadt fényben készülődött. Sietve hagyta el a bivakot. Néhány óra múlva megkezdődhet a havazás is. Maradék erejét összeszedve ereszkedett, néha pedig leült a hóba, és hagyta, hogy csússzon.

Mikor délután kettő körül elérte a kuloár száját, már havazott, a kuloárban pedig lassan csorogni kezdett porhó. Sietett, a fal alá kellett érnie, mire megindulnak a komolyabb lavinák.

Egy órával később már derékig merült a lefelé csúszó laza hóban, egyre kevésbé tudta kontrollálni a mozgását, néha métereket tett meg, míg meg tudta fékezni sodródását. Egy függőgleccser alá húzódott be, hogy átgondolja a taktikáját. Ki kell mászni a kuloárból, döntött, itt már bármikor magával ragadhatja a hó.

Az oldalsó sziklabordán indult el felfelé, megcsúszott, és mire a meredek oldalból a vályúba ért, már hiába fékezett a jégcsákányaival. A szerszámok minduntalan kipattantak a jégből, verték a fejét, és ahogy ide- oda hengeredett, félt, még megsebzi magát. Volt ideje végiggondolni a helyzetet, mert nem tizedmásodpercekig tartott a zuhanás. Nem látta értelmét a további kísérletezésnek.

A hátán csúszott, és mikor érezte, hogy a sziklás részre került, visszahengeredett a hóba. Később hasra fordult, de a hátizsák lenyomta az arcát, nehezen kapott levegőt, visszafordult inkább. Egy ugratónál váratlanul fejjel lefelé került, és rájött, hogy ez így jó, mert látja az akadályokat, és ha megállni nem is tud, de kihengeredhet az útjukból. így kerülte el a szembe száguldó sziklákat, és így pillantotta meg a kuloár egy öblét. Lendületet véve kigurult, és rajzfilmbe illő módon belefúródott a mély hóba.

Egy ideig nem gondolt a szerencséjére, nehézkesen a hátára fordult, és lihegett. Az adrenalin felgyorsította a pulzusát, zakatolt a szíve, de képtelen volt a ritmushoz mérten lélegezni. Csak percek múlva tudta kihámozni magát a hátizsák hevedereiből. Vérpöttyöket látott a havon, tapogatta magát, melyik csontja tört, hol sérült, de nem talált semmit. Egyetlen vesztesége fél pár hágóvas volt.

Visszanézve megállapította, hogy nem sokat nyert ezzel a gyorslifttel, mert hiába tett meg háromszáz méternyi szintet öt perc alatt, ha utána fél óra alatt volt képes talpra állni.

Este nyolckor ért a hegy lábához. A levegő párásnak és nehéznek tűnt, a szel a növények illatát hozta a gleccser túloldaláról. Nem érzett örömöt, csak fásultságot meg végtelen nyugalmat. Megvárta a napnyugtát, és sötétben tért vissza a táborba.

Üres sátrak fogadták, de nem indult társai keresésére. Laciék a kolumbiaiaktól visszatérve ájultan alvó társukat találták a sátorban. Zsolt reggel csak kihúzta a matracát a sátorból és aludt tovább, míg le nem ment a Nap. A koreaiak összekötő tisztje örömmel üdvözölte a táborban, „Merre jártál?” kérdezte a tizenöt kilóval soványabb, napégette, elcsigázott hegymászót, „A gleccseren aludtam néhány napig. Imádok szabadban éjszakázni.”

A történet meggyőző volt a tisztek számára, és mosolyogva integettek, mikor a magyar csapat másnap elhagyta a tábort. Nehezek voltak a zsákjaik, de Zsoltot inkább a kellemetlen bizsergés zavarta a lábujjaiban. Útközben néha levette a bakancsát, és tanácstalanul nézte a mind jobban felpuffadó, egyre feketébb ujjakat. Gyerekek gyűltek köré, csokoládét kéregettek, de ahogy megpillantották a lábát, élénk karattyolásba kezdtek. A legbátrabb a közelébe merészkedett, és mutatta: ezt le fogják vágni. Ők tudják, a hegyek közt élnek.

Zsolt lábujjáról mit sem tudtam, amikor Gilgitben, sikeres mászása felett érzett örömömben ráraktam a hátizsákom. Akkor már képtelen volt cipőt erőltetni a lábára, és ez így is maradt az elkövetkező nyolc hónapban. Márciusig szandálban járkált, igaz, ha esett a hó, vastag gyapjúzoknit húzott rá. Végül inkább nem ment el orvoshoz. Újabb túrát tervezni pedig szandálban is lehetett.