3.

A táborállítás lassabban ment a szokásosnál, a tábor magasan volt, fájt a fejük, nehezebben szedték össze a gondolataikat, a legegyszerűbb művelet is céltalan babrálásba torkollott. Csak az olyan kötelező gyakorlatok vonták el figyelmüket fájdalmaikról, mint a hegymászó felszerelések áldása a tábori szentélynél Az imazászlófüzérek találkozási pontjánál álló emelvénynél már ott sorakoztak a sörös- és kólásüvegek amelyeket a korábbi expedíciók ajándékoztak a tibeti istenségeknek. A tibeti imát egy baseballsapkás, polárpulóveres láma mondta el, a hegymászók a serpákkal együtt rizst szórtak, minden úgy zajlott, ahogy egy rendes Tibetben játszódó filmben kell.

Ezekből a mélyen emberi és spirituális filmekből csupán az olyan jelenetek maradnak ki, mint hogy a hegyi népekkel való interakció során nyoma veszik néhány létfontosságú felszerelésüknek. Hilda az első táborba vezető útra készülődve hiába kereste a teherhordókra bízott zsákba csomagolt magashegyi bakancsát. Valószínűleg a számos teherhordóváltás egyikénél már nem utazott velük tovább az értékes darab. Ha az ember a papuccsal a hóban csúszkáló serpákra gondol, sokat veszít súlyosságából az eset, ugyanakkor ilyen bakancs nélkül öngyilkosság elindulni a világ ötödik legmagasabb hegycsúcsára. Szerencséjükre Lajos hozott egy leértékelésen vásárolt műanyag bakancsot is, ami extra zoknikkal már használható volt a lány számára.

A három hegymászó havazásban indult el az első táborba. Hideg volt a gleccseren, fújt a szél, de az akklimatizációs túrához ilyen idő is megfelelő volt. Már délután elérték a széles hóháton álló tábort, és a sátrak erdejében ők is tábort vertek. A panelház méretű jégfal takarásában álló sátrakat nem rázta a szél, kényelmesen heverésztek odabenn, beszélgettek, még énekeltek is. Hilda közben havat olvasztott, teát és vacsorát csinált, Zsolt és Laci pedig elégedetten fogyasztotta el, amit a lány eléjük rakott. Hilda olyan természetesen végezte a dolgát, hogy Laci nem érezte, tőle is elvárják a részvételt a munkában.

A feszültségek azonban nem bontakoztak ki, mert másnap már visszatértek az alaptáborba, és a tábori szakácsok vettek át az étkezések irányítását. A működésükre szükség is volt, mert az időjárást mintha a hosszú és kényelmes tábori étkezésekhez találták volna ki. Szállingózott a hó, a felhők közül csak néha tűnt elő a hegy. Az étkezések közti időt a két alapvető magashegyi tábori programmal töltötték ki. Az időjárás alakulásáról dolgoztak ki elméleteket. Továbbá a csúcstámadás taktikáját elemezték. „Ez egy veszélyes hegy – mondta Kollár Lajos nagyon oda kell figyelni.” Hilda csendben és elhűlve hallgatta, hogy a világ egyik legkomolyabb magashegyi mászófeladatába csöppent, és mélyen igazat adott annak az elhangzó véleménynek, hogy a Makalu nem nőknek való csúcs.

Önbizalmának nem tett jót a 96-os tömeges Everest-tragédiát feldolgozó könyvből készült film sem, amelyet egyik este néztek meg laptopon. A filmben sorban hullottak el azok a hős mászók, akik már elérték a csúcsot, és boldogan ereszkedtek volna vissza learatni a dicsőséget.

Ennek ellenére, de talán éppen a bizonyítási vágy miatt a fiúkat meghazudtoló tempót diktált, amikor néhány nappal később elindultak a kettes táborba. Az egyes táborig mindhárman együtt haladtak, ám onnan Zsolt lemaradt. Az út a tábor feletti meredek jégfalon vezetett. A szakasz technikailag nehéz lett volna, ha ők a hegy első megmászói. Így azonban több fix kötél is futott egymás mellett, csak rá kellett kapcsolni a mászógépet, és lassan araszolni felfelé. Erővel kellett bírni. Laci és Hilda eltűntek a magasban, és Zsolt délután mar egyedül kerülgette a gleccserhasadékokat, és mászta a jégfalakat. Akkor ért be a 7000 méteren elhelyezkedő táborba, amikor társai már a havat taposták a sátorállításhoz.

Kényelmetlen éjszakájuk volt, Zsolt úgy érezte, szűkös a hely, pedig a sátor nem lett kisebb a legutóbbi menetük óta. Az oxigénhiány teremtett halvány klausztrofóbiás állapotot. Bár közel nyolc órát aludtak, reggel olyan állapotban keltek, mintha éjjel egy kicsit tovább buliztak volna a kelleténél. Annyi különbséggel, hogy több száz kilométeres körzetben nem volt semmilyen buli. Ez a fajta gyűröttség azonban hozzátartozik az akklimatizációhoz, és leszámítva a szükségszerű tüneteket, jó formában voltak. Elindultak a 7400-as táborba.

A Makaluról hamarosan kiderült, hogy miért tartozik a legnehezebben megmászható hegyek közé. Néhány jó erőnlétet követelő hódomb után meredek, sziklás havas falak emelkedtek föléjük. Maguk is érezték, milyen nevetséges arányokat mutatnak a hegy formái mellett. Legömbölyített, kávébarna sziklák labirintusa csüngött felettük, amelyben elveszettnek érezték volna magukat, ha nincsenek ott az előző expedíciók kötelei. Lassú, kimért mozdulatokkal kapaszkodtak a sziklafal távoli pereme felé. Lassan mindhárman némaságba süppedtek, csak a hágóvasak csikorogtak a kövön. A sziklatetőn kis csoportba botlottak, bár piros és narancs pehelykabátokat viseltek, Zsoltot elhagyott madárfiókákra emlékeztették. Úgy álltak, mint akiket egy biztonságos és meleg zugból kidobtak erre a szeles platóra. Lett mászók voltak, végletesen elfáradva a hármas tábor felé vezető úton.

Újabb meredek sziklafalak következtek, a kötelek ellenére figyelni kellett a mászásra, és Zsolt ismét, egyedül találta magát a falban. Már esteledett, amikor kiért a felső szakaszra, egy gerincre, és mellbe vágta a szél. A kavargó hóban Hilda alakját pillantotta meg. Jóval korábban kiért, de egyedül képtelen volt megtalálni az utat. Zsolt vette át a vezetést, és azzal az érzékkel, ami csak évtizedes hegymászással élesíthető ki, megtalálta a tábort. Csontig hatoló hideg volt, Mécs Laci az egyik apró sátorba bújva várta őket. A csapkodó szélben támolyogva nekiálltak sátrat állítani. Hilda főzött is, de nem volt étvágyuk, alig ettek, csak bebújtak a hálózsákba, és nyugtalan álomba merültek.