2001 – Mount Everest

1.

Pakisztánból hazaérve nem a gyász, hanem a következő expedíció szervezése foglalta le Zsoltot. A pragmatikus hozzáállás ridegnek tűnhet a napi ember számára, a sikeres hegymászóknál viszont alaptulajdonság, hogy tudatában vannak tevékenysége kegyetlen oldalaival is. Aki a látóhatár fölé merészkedik, az a bizonytalanság világába lép be. Az egész csapat tudta, hogy odafenn bármelyik pillanatban bekövetkezhet a legrosszabb. Megfontoltan mászva, tapasztalat és erő birtokában az ember csökkentheti a veszélyt, de egy zuhanó kőre, alattomos hasadékra, váratlan időjárási frontra nem lehet felkészülni. A halál nem elvont fogalom, a hegyen, hanem a mindennapok valósága: szóba kerül, tréfák tárgya, hozzátartozik minden pillanathoz. Aki nem tudja megszokni ezt az érzést, előbb-utóbb abbahagyja. Aki viszont vállalja a veszélyeket, nem úgy gyászol, mint mások. Valami olyasmiben osztozik társaival, amiben nincs helye a tépelődő szomorúságnak. Mintha a hegyek világában született kapcsolat akkor is megmaradna, ha egyikük már nincs jelen a valóságban.

Zsolt tehát expedíciót szervezett, ami hamarosan egész napos elfoglaltsággá duzzadt. Nagy Sándor már kevésbé volt aktív, mint az Everest expedíció előkészületeinek kezdetén. De talán csak nem találta a helyét egy mások által indított expedícióban, ahol gyűlések helyett konkrét feladatok voltak.

Az első időben Mécs Lacinak is sok feladata volt. Az Explorers csapat által szervezett Broad Peak-expedíció egyik sikeres csúcsmászójaként sajtótájékoztatókon vett részt, tévéműsorokban beszélgetett, interjúkat adott. Zsolt látta, hogy miként kerül az expedíció a figyelem középpontjába, és hogy a laikusok elismerése hogyan készíti elő a terepet a következő túra számára. Az expedíciózás draga dolog. Hogy összegyűljön rá a pénz, a hegymászást ugyanúgy reklámozni kell mint egy mosóport.

Mécs Laci családi kapcsolatai révén ismerkedtek meg későbbi mecénásukkal, Mesterházy Ernővel. A később politikai botrányok révén elhíresült üzletember profi stábot állított a csapat mögé, és Zsolt olyan helyzetben találta magát, mint aki kisvasútra vált jegyet, majd egy űrhajóban köt ki. Szponzorok nevével televarrt pólóban adtak interjúkat, a sajtó pedig kézről kézre adta őket. Nem bánta, tudomásul vette, hogy ezúttal a mosóporbizniszben kell versenyeznie ahhoz, hogy kijusson a hegyre.

A szokatlan események pedig folytatódtak. Zsolt, életében először, azzal keresett pénzt, ami az életét jelentette. Az expedíció folyósított számára fizetést. Fizikai munka helyett pedig hegymászással készülhetett fel az Everestre. Dél-Amerikába utaztak, a földrész déli felének legmagasabb csúcsához, az Aconcaguához. És akárcsak a mesék birodalmában, mindezt valaki tokkal-vonóval fizette.

Itthon közben kamionok hordták az élelmiszert a Nagy Sándor munkahelyén, a Kertészeti Egyetemen létrehozott bázisra. Az Ifjúsági és Sport Minisztériumtól pedig álomtámogatást, 25 millió forintot kapta. Többet, mint amiből az elmúlt néhány év mászásait fizették. Helyzetük csak az nehezítette, hogy a másik magyar Everest-expedíció, a velük párhuzamosan készülődő Explorers csapat is ugyanekkora állami támogatást kapott. Szakmai újságírás hiányában nehezen tudták elmagyarázni a közönségnek, hogy ami náluk felelősségteljes tervezés, az a rivális csapatnál szimpla nagyotmondás. Az Explorers eddig csak egyszer mászott, és különleges útvonalat nézett ki magának. Ez a reklámszövegekben persze jól mutatott, de a hegymászók tudták, a terv megvalósítására csak a világ legjobb és legtapasztaltabb alpinistái képesek.

A sajtókritikák mellett pedig foglalkozniuk kellett Nagy Sándor kirohanásaival is. Vezetőjük sérelmezte, hogy bár ő az expedíció igazgatója, nem lát bele a pénzügyekbe, nélküle írják a szerződéseket, és felháborította a szerinte indokolatlan pénzpocsékolás. Eleinte csak a csapat tagjainak morgolódott, hogy az Everest-túra valójában csak a mecénás üzleti vállalkozása, később azonban kilépett a nyilvánosság elé. Néhány héttel az elutazás előtt hivatalosan is kivált az expedícióból Zsolt nem értette a helyzetet, neki ugyanis éppen hogy átláthatónak tűnt az expedíció: volt céljuk, a megvalósításra pedig elég pénzük, hol lenne probléma? Még az akklimatizációs túra szervezését sem hanyagolták el: egy hónappal az Everest mászása, előtt elutazhattak az indiai Himalájába, hogy végül feltöltődve, jó erőben érkezzenek meg az expedíció startpontjára, a szmogtól és esőzésektől sűrű levegőjű Katmanduba.

Az expedíció különböző irányból és időpontokban befutó csoportjai egy számukra szokatlanul magas színvonalú szállodában egyesültek, baráti hangulatú ünneplésekkel hágva át a négy csillag által megkövetelt viselkedési normákat. Megérkezett az expedíció orvosa, Gárdos Sándor, aki ugyan jelezte: nem hivatalos orvosként, hanem egyszerű hegymászóként vesz részt az expedícióban, mégis hamarosan megkezdte egészségügyi előadásait, és a rendszeres orvosi vizsgálatokat. Később pedig feltűnt a háttércsapat, köztük Borszéki Ferenc operatőr, és az újságíró, aki tizenegy évvel később ezeket a sorokat írja.