5.

Négynapos, kemény mászás után olyan volt megérkezni az alaptáborba, mint amikor egy átverő show legnehezebb pillanatában hirtelen leleplezik: ez az egész csak azért volt, hogy lássák, miként reagálsz a vadabbnál vadabb helyzetekre. A Himalája mélységébe érve a megpróbáltatások varázsütésre értek véget. Nyüzsgő alaptáborba léptünk be, már állt az étkezősátrunk, ahol egy megnyerő nepáli srác azzal fogadott minket, hogy ő lesz a pincérünk. Nem a konyhafiú, az alaptábori szakács, vagy az egyik expedíció serpája, hanem a pincér.

Még ebédeltünk, mikor az alaptábori személyzet már felállította a sátrainkat, a vacsoránál pedig mar kandikamerás tréfára gyanakodtam: a pincér forró kéztörlőket osztott csipesszel, hogy aztán puha kézzel a sült csirkét fogyasztva azt lessem, mikor vonul be végül az alaptábori személyzetből verbuválódott kamarazenekar, hogy reneszánsz dallamokkal segítsék emésztésünket.

Nyugalmunkat csak a hegyről visszatérő csapatok zavarták meg. A békés tábort másnap délelőtt elözönlötték a hegyről lejövő mászók. „Orosz rulett”, mutatja, két ujját a fejéhez emelve a török mászó (aki inkább borotválatlan argentin tangótáncosnak tűnik). Svájci illetőségű társa bárszintetizátoros küllemének ellentmondó lendülettel folytatja: „A hármas tábor alól jöttünk vissza. Életveszély. Őrület. Egy kuloárban vezet az út, ahol folyamatosan jönnek a lavinák. Az irániak sátrát elvitte a hármas táborban, ott álltak mellette, mindenük elment, bakancs, minden, de ők túlélték. A mexikóiak meg éppen keresztezték a hómezőt, mikor jött a lavina. Az egyik egy jégletörés alatt bújt el, láttam, fölötte rohant át az egész. Hihetetlen, de mind az öten megmaradtak.”

„A kettes táborig oké. Onnantól kezdődnek a bajok.” A hírek megerősítették, nem egy szanatóriumba érkeztünk, valóban a világ egyik legveszélyesebb hegye magasodik felettünk. Az elmondottak egybevágtak azokkal, amiket katmandui szállásunkon vitatott meg Zsolt, Tibi és Laci. A hármas tábor alatti kuloár szed áldozatokat.

A tábor mégsem került letargikus hangulatba. A lavinás nap előtt ugyanis átjutott a kuloáron egy amerikai hegymászónő, néhány kínai és indiai mászó, és jelentős háttércsapatuk is: serpák, akik a nyomot taposták nekik, köteleket feszítettek ki, és mire a táborba érkeztek, felállították a sátrukat is.

Alig két nappal a megérkezésünk után, április 19-én meggyulladtak az alaptábor buddhista szentélyeiben az illatos fenyőágakból rakott tüzek. „Most indulnak a csúcsra”, suttogták a késő éjjelig ébren maradók. Huszadikán a reggelinél nyüzsgés támadt a tábor központjában. „Egy csapat elérte a csúcsot. 11 óra gyaloglás után.” Egy kínai mászó, oxigénpalack és három serpa segítségével az idényben elsőként állt az Annapurna csúcsán. Nem sokkal később pedig az összes csúcsmászó sikeréről szóltak a rádiójelentések.

A felforrósodott hangulatban expedíciónk azonnal tervezni kezdte első útját az 5500 méteres második táborba. Zsolt rögtön indulni akart, de Laci érvei hatottak: logikusabb kora reggel útra kelni. A megbeszélés után rövid délutáni pihenővel akartam jutalmazni magam, mikor Zsolt utánam szólt, mégis indulunk. A váratlan döntés láthatóan nem zökkentette ki Tibit, aki hozzám hasonlóan gyorsan csomagolni kezdett a sátránál. Csak Laci és Lajos üldögéltek tovább békésen, ők maradtak a korábbi tervnél.

Az expedíciós alpinizmusban nem szokatlan fejlámpa fényében mászni, a csúcstámadás például szinte mindig éjszaka indul. Az, hogy már az első akklimatizációs túránk második órájában fejlámpák fényében kapaszkodunk a sziklán, lehet az edzés része, magyaráztam magamnak a helyzetet, miközben a megfelelő lépést kerestem a hágóvasam számára. A helyzetet könnyítette, hogy a kereskedelmi expedíciók derék serpái kötelet feszítettek ki a gleccser végétől az első táborig, erre kattintottuk rá biztosítóeszközünket. Azt sajnáltam egyedül, hogy a pompás tájból csupán egy ötméteres fénykört látok.

Zsoltnak időnként meg kellett állnia, hogy művégtagját levéve megtörölje a lábcsonkját. A normál esetben zavarba ejtő műveletet olyan természetességgel végezte, hogy senkinek nem jutna eszébe, fél lábbal az ember nem mászik hegyre, vagy ne csinálhatna bármit, amihez kedve van.

Tibi jó erőben volt, messze elhagyott minket, egy ideig még figyeltem a fejlámpáját, de aztán kiderült, hogy az csak egy csillag. Váratlanul bukkant elém a néptelen tábor. A sátrak úgy gömbölyödtek a sötétben, mint a parton pihenő bálnák. Befeküdtünk az egyik üresen álló sátorba, hogy másnap már korán elindulhassunk.

Reggel kiderült, hogy egy magashegyi óriásposzterbe másztunk bele. Havas csúcsok karéjában álltunk, egy vízszintes hómező szélén. Zsolt már akkor útra kész volt, amikor én még csak a hálózsákomat csomagoltam. Ruhában feküdt le vékony hálózsákjában, nem is reggelizett indulás előtt; „Majd a kettes táborban”, mondta. Meglepődtem, az általam ismert iskolák szerint mászás előtt szénhidrátot kell fogyasztani, és legalább egy liter folyadékot, hiszen lehet, hogy csak este ehetünk ismét.

Az út nem volt nehéz, kereszteztük a hómezőt, amelytől biztonságos távolban lavinák szakadtak le a hegyoldalakban. Aztán a szemközti meredek lejtőn nekivágtunk az ismeretlennek, felfedező hangulatomból csak akkor zökkentem ki, amikor felettünk két alak porzott lefelé, lazán, fél kézzel fogva a kötelet. Óriás pehelyruhákat viseltek, de egyikük baseballsapkát hordott, mintha már az alaptáborban lenne. Az első csúcsmászók voltak, egy kínai srác és a serpája. Elmesélték, hogy aznap tizenegyen jutottak fel, két kínai, két indiai, egy amerikai mászónő, továbbá a serpáik.

Egy normál esetben izgalmas, az elhelyezett kötelek miatt azonban inkább csak megerőltető jégfalon kapaszkodtunk tovább, majd következett a szokásos vánszorgás egy olyan emelkedőn, amely ha a Budai-hegyekben van, akkor indiánszökdelésben, medicinlabdával a kézben sem lenne bonyolult feladat.

A négy óra kapaszkodás ebben a magasságban soknak számít, de kevésnek, ha a nap egészét nézzük. Délelőtt tizenegykor érkeztünk meg 5500 méterre, a hódomb és a jégfal közt kuporgó sátrak közé. Már nem volt szükség megbeszélésre, egyértelmű volt, hogy elfoglaljuk az egyik néptelen sátrat, hogy elkezdhessük a másnap reggelig tartó akklimatizációnkat.

Amíg a testünk tette a dolgát, elménknek nem sok feladata volt. Kinn eleredt a hó, a fejünkben pedig megjelent az a tompa fejfájás, amelynél tengerszinten azt szokta, mondani az ember, hogy nahát, pedig azt hittem, azon a helyen normális bort adnak. Az előttünk álló tizennyolc óra szabadidőt Zsolt sudokufejtéssel, Tibi szunyókálással, én zenehallgatással kíséreltem meg kitölteni.

A program délután vett új irányt. Serpák érkeztek a táborba, a csúcstámadó csapatot kísérték, előrejöttek előkészíteni a tábort, hogy mire leérnek, meleg tea és étel várja őket. Vidám beszélgetés töltötte meg a ritka levegőt, aztán lehúzódott a sátrunk cipzárja és megpillantottunk egy pehelyoverallba öltözött nepálit, akinek szeme körül világosabb foltot hagyott a hetek óta viselt napszemüveg. A gödör alján összetömörült és ürgeként pislogó társaságunkat megpillantva elvigyorodott, ezért gyorsan megszólaltam, hogy nyilvánvalóvá tegyem, tudunk beszélni, csak az látszik rajtunk, hogy hat órája heverünk tétlenül.

A serpáról néhány mondat után kiderült, hogy expedíciónk szervezőjének, a mind a 14 darab nyolcezrest legfiatalabbként megmászó Mingmának az öccse. Neki ez volt a tizenegyedik nyolcezrese, és ahogy testvére, ő is a teljes szett begyűjtésére hajt. A serpákat talán már gyerekkoruktól arra nevelik, hogy segíteni kell a fehér hegymászókat. Annak ellenére, hogy a csúcsról jött, és hogy nem az ő csoportjába tartoztunk, fordult egyet, és egy csomag étellel, italporral jött vissza. Az amerikai mászónő feleslegessé vált tartalékait nyújtotta be nekünk az ablakon, boldog órákat biztosítva ezzel számunkra.

Délután megérkezett Laci is, a csapat másnap pedig együtt ereszkedett vissza, hogy folytassa békés alaptábori életét.