2.

A Karakorum mélyébe vezető utazásuk szinte eseménytelen volt. A kezdő pakisztáni utazót sokkoló műsorszámok nem lepték meg őket, mint ahogy az ember negyedjére nézve A birodalom visszavágot már nem lepődik meg azon, hogy kinek az apja is Darth Vader. Álmosan nézték a busz ablakaból a világ nyolcadik csodájaként emlegetett Karakorum Highwayt.

Olyan természetességgel pakolták át felszerelésüket a második világháborús filmekből ismert dzsipekbe, mint akik a Deák téren váltanak metrót. A hegyi utakat időnként patakok mosták el, akkor ki kellett szállniuk. A köveken ülve nézték, ahogy terepjáróik lendületből gázolnak át a túloldalra. Egy poros faluban tartott pihenőnél tűnt fel a társaságnak, hogy növényeknek már órák óta nyomát sem látják, újra elérkeztek a különböző méretű kövek világába. Az egészen nagy kövek sziklatornyokként magasodtak föléjük, vagy monumentális, vörös hegyeket adtak ki, a mikroszkopikus méretű köveket pedig fújta a szél, leülepedett a ruhájukra, beette magát arcuk redőibe. De ugyanígy szivárgott be a fejükbe is, hogy végül minden gondolatuk a környék legnagyobb kövének viszonylatában jelenjen meg.

A K2 vonzó volt, de közeledésével az aggodalmuk is nőtt. „ A House's Chimney talán nem olyan nehéz rész, ott mindig van kötél.” „A Fekete Piramis lelassítja a haladást. Majdnem 7000 méteren kell sziklát mászni” „Az azért nem tiszta szikla, van ott jeges szakasz is.” „A Bottleneck szakasza az, ami igazán jeges lehet. Ha hideg van, ott komoly jégmászásra kell készülni, 8300 méteren.” A 8611 méteres hegy minden markáns szegletének neve volt, jelezve, hogy megmászása tragikus fordulatokban is bővelkedő kalandregény is, nem csak sportteljesítmény.

Esős időben érkeztek meg a magas hegyek közé szorított zöld folthoz. A szabálytalan formájú parcellák epicentrumában az oázist éltető falu állt. A szegényes kőházak lakói évszázadokon át a szűkös folyóvíz terelgetésének, a csatornaásásnak és földművelés rutinjában éltek. A teljes elszigeteltségből egy véletlen zökkentette ki őket. Askole faluja történetesen annak a völgynek a bejáratában áll, amely négy 8000 méter feletti hegy lábához vezet. A hegymászók megjelenésével a falucska lakói minden évben felhagynak néhány hétre az árpatermesztéssel, kecskepásztorkodással és a Kalasnyikovval lövöldözéssel, hogy teherhordóként keressék meg éves bevételük jelentős részét.

Talán az alacsonyan függő felhők álmosító hatása miatt, az expedíció a szokásosnál enyhébb közelharc árán állapodott meg a teherhordókkal, és még aznap elindultak a Karakorum mélységei felé. Egy széles folyóvölgyben gyalogoltak. A magas hegyláncok közé szorított meder közepén futott csak egy keskeny patak. Mire ideért a víz, elpárolgott vagy elszivárgott a kövek közé.

3000 méter fölé érve Zsolt meglepődve vette észre, hogy fáj a feje. A tüneteket eddig csak 5000 méter felett tapasztalta, addig nem is nagyon értette, hogy egyesek miért panaszkodnak rosszullétre már a trekking alatt. Nem értette, mi változott, mindenesetre összeszorította a fogát és szótlanul gyalogolt estig.

Egy délután a hordárok tempója felgyorsult, noha még napokra voltak az alaptábortól. Zsolt megértette a sietséget, ahogy megpillantotta a zöld mezőt. A kopár vidéken töltött napok után fizikai élvezet volt növényeket látni. A pakisztániak hamar felállították a tábort, és mire a társaság felvette a pehelykabátjait, már lobogtak a tüzek. A Padzsu nevezetű mező az út nevezetes állomása volt: a folyók találkozásánál még néhány alacsony fa is nőtt, és már ez ok volt az ünneplésre. Huba és Zsolt felkapaszkodott az egyik hegy oldalába, és onnan nézték a makettfalura emlékeztető színes táborukat, amelynek lakói boldog örömükben igyekeztek nem felnézni a komoran föléjük hajló csúcsokra. Az ember világképét könnyen összezavarja, ha huzamosabb ideig szembesül saját mérete és környezete aránytalanságával.

Mire visszaértek, a falusiak már levágtak és megnyúztak egy dzót, azaz jak-tehén keveréket, hogy lakomával tegyék még intenzívebbé örömüket. A csapat egy napot pihent a tisztáson, ami felett a kövek és a jég világa húzódott.

A táj a maga kitartott monumentalitásában egyszerre volt lenyűgöző és monoton. Zsolt előtt összefolytak a gyaloglással töltött napok, és csak az alaptábor előtti utolsó nevezetes pontra, a Concordiára érve nézett körül jobban. A gleccserfolyamok kereszteződése a világ egyik legszebb és legmocskosabb helyeként maradt meg az emlékezetében. Vakító fehér hegyek törtek az ég felé, északra már látszott, bár még csak egy volt csúcsok közt a K2. Vad folyamok szöktek elő a gleccserek alól, torokfájdítóan hideg vizet görgetve a kövek közt. Nem messze állt a pakisztáni katonaság egy helyőrsége, amely ezt a kristályos idillt bűzlő szeméthalmokkal, olajfoltos hómezőkkel domesztikálta. A csöndet időnként visszhangos dübörgés oldotta: a legszűkebb környezetük tisztaságára igényes katonák az üres olajoshordókat a patakba hajigálták. A háború nem tartozik a környezetbarát tevékenységek közé.

Június 10-én, a hegymászószezon derekán érték el az alaptábort. Az éles gerincű csúcsok szorításában eltörpült a morénacsíkokkal tarkított gleccserfolyam. A jégfolyó egyik kanyarulatánál jelentéktelen domb húzódott meg. Annak egyik fodrában álltak az expedíciók sátrai. Az apró, színes pontok nevetségesen optimistának tűntek a könyörtelenül nagy geológiai formák közt, és csak a táborba érve derült ki, hogy a civilizáció előretolt helyőrsége közelről is optimista hangulatot áraszt.