12.
Zsolt ebédre ért be a táborba. Lerogyott az étkezősátrukban, nepáli szakácsuk vigyorogva hordta elé az édes kompótot, a teát, majd az ebédet. Néhányan bekukkantottak a sátorba, és gratuláltak. Megvan a kilencedik nagy csúcsa is. A sátor ajtaján kitekintve minden olyannak látszott, mint a korábbi sikeres expedícióknál. A hegyről érkező szél lebegtette az ajtószárnyakat, a hegy kékesfehér oldala villogott a résben. Előtte étel, ital, testében bizsergő fáradtság. De mégis, inkább egy bizarr és őrült játék akaratlan nézőjének érezte magát.
Társai késő délután érkeztek meg. Gál Laci felkeresett egy orvost, aki megállapította, mind a tíz ujján fagyási sérüléseket szenvedett. Zsolt pedig kisétált a gleccser szélére, hogy elmondhassa Hildának, épségben van.
Nem sok ideje volt pihenni, Lajos másnapra rendelte a teherhordókat. A kimerült mászók úgy botladoztak a menet után, mintha menekülnének a hegyről. Felettük zúgtak a helikopterek, mint Saigon kiürítésénél. Sorban menekítették le az elgyengült hegymászókat.
A magyar csapatot hősökként fogadták Ferihegyen. Zsolt teljesítménye nyilvánvalóan beszélt arról, hogy az akarat és az elszántság többet ér a testi adottságoknál. Napi rendszerességgel tűnt fel a tévékben, újságírók próbáltak közel férkőzni titkához. Az embereket már nem csak a hőstettek érdekelték, elvarázsolta őket, hogy a naiv lelkesedés igenis sikerekhez vezethet, szóval a világ néha mégis lehet olyan, mint a népmesékben.
A közönség magához az alpinizmushoz nem került közelebb, így nem láthatta, hogy közben mennyire átalakult a magashegyek világa. A nemzetközi sajtó forrt a Lhocén zajló, és kis híján tragédiába torkolló események miatt. A spanyol csapat vezetője, Carlos Pauner apró hibának titulálta a történteket, kiemelve, hogy végül teljes létszámban tért haza a csapata. Több szót vesztegetett annak bizonyítására, hogy a helyszíni jelentésekkel szemben nem kapott a hegyen palackos oxigént, így csúcsmászása teljes értékűnek számít. Szavai felháborították a hegyivezetőket, akik azért kockáztatták életüket, mert vezetőjükkel az élen egy egész csapat feledkezett meg az alapvető biztonsági elvekről, csak hogy az ésszerűség határán túl merészkedve is csúcsra jussanak. Ötven ember összehangolt segítsége kellett ahhoz, hogy végül ne hullákat, hanem elgyötört, de élő alpinistákat szállítsanak le a helikopterek. A magashegyi őrület azonban a negatív hangok ellenére sem csillapodott. Túl sok pénz volt a gépezetben, és túl nagy volt a médiaszenzáció ahhoz, hogy a himalájai mászás visszatérjen a tiszta gyökerekhez. Ahhoz a korhoz, amikor magas volt ugyan a kockázat, de azt nem hétvégi hobbimászók vállalták, hanem elkötelezett, hozzáértő és címlapok helyett magukért a hegyekért lelkesedő emberek.
A csúcs alól mentett férfinak a hüvelykujján kívül az összes ujját amputálni kellett, barátnője pedig maradandó fagyási sérüléseket szerzett az arcán. Ennek ellenére interjúikban már arról beszéltek, hogy a következő évben újabb nyolcezrest terveznek. Az idős Oiarzábal pedig már ősszel útra kelt, hogy másodszor mássza meg a Manaszlut. A csúcson könyörgött a körülötte állóknak, hogy szánják meg egy kis oxigénnel, majd később újra csak egy összehangolt mentőcsapat tudta lehozni a hegyről.