2010 – A baleset

1.

Zsoltnak néhány év alatt sikerült megvalósítania, ami a legtöbb hegymászónak csak álom. Nem különült el a munkája, a szenvedélye és a családja, minden területen egyszerre lehetett jelen úgy, hogy közben a másikról sem kellett lemondania. Ehhez persze nem csak a sikerek kellettek, hanem ugyanennyire az a naiv elkötelezettség, amivel kitartott az elképzelései mellett, ha igazolta azokat az élet, ha nem.

2009 legvégén a családjával és nagy létszámú baráti-ismerősi körével elutazott a Tátrába, hogy ott szilveszterezzenek, és mellesleg másszanak is.

A Poprádi házban laktak, egy csakis festőinek nevezhető tengerszem partján. A környék olyan volt, mint egy magashegyi játszótér: csúcsok, szikla- és jégfalak emelkedtek mindenfelé. Hiába voltak vagy harmincan, baráti hangulat uralkodott, és változatos felállású csoportokban barangolták be a környéket. Január másodikán, az utolsó nap a Poprádi ház feletti gerinc jégfalán másztak. Mivel estig meg volt némi idejük, Zsolt két kezdő mászóval – Hajdú Péterrel és Kamlusz Marcellel – nekivágott a jég tetejéről induló kuloárnak. Gyorsan, felmásznak a csúcsra, leereszkednek a másik oldalon, ami azért is jó lesz, mert Mécs Laciék pont ott jönnek majd lefelé a Tátra egyik csúcsáról. Ha a sok kezdővel mozgó csapatuknak szüksége van segítségre, akkor jól jön majd a társaságuk.

A hó tartott, még biztosítani sem kellett, hamar felért a keskeny gerincre. Társai még másztak, míg ő körülnézett, és megállapította, könnyen le tudnak ereszkedni az alattuk induló folyosóban. Mivel a lejtő meredeken indult, a megérkező párosnak az javasolta, hogy kössék össze magukat. A gyakorlottabb Péter indult elsőként, a tapasztalatlan Marcellt középre vették, Zsolt pedig a gerincen állva biztosította őket, míg biztonságos helyre nem értek. Akkor elindult ő is utánuk.

A terep nem volt olyan kompakt, mint a másik oldalon. Az északi falban jártak, ezért a hó nem fagyott össze, csak a felszíne kérgesedett be, és visszhangosat roppant minden lépésénél A lavinaveszély azonban elenyésző volt, elég hó sem volt hozzá. Tíz métert ereszkedett, a lejtő enyhült, már megfordult, hogy két lábra állva haladjon tovább, amikor gyenge hangokat hallott a többiek felől. Felkapta a fejét és látta, aztán rögtön érezte is, hogy felette elrepedt a hómező, és megindul lefelé az oldal Hasra vetette magát, csákányát gyakorlottan bevágta a felszínbe, így a fékezéstől kiszaladt alóla a megcsúszó réteg, és a firnbe kapaszkodva meg is állt. Rutinművelet volt, inkább izgalmas, mint veszélyes.

Még össze voltak kötve, úgyhogy tudta, jön még egy rántás. A fiúkon is átrohan a hó, ők is fékeznek, az egészből pedig este jó sztori lesz, elmesélik, hogy rájuk ijesztett az a kis lavina. A kötél megrándult, erősen ráfogott a csákányra, hágóvasának körmeit belemélyesztette a hóba és várt, hogy felengedjen a feszültség. A kötél azonban nem lazult, megindult lefelé, a havat karmolva, mint a bádogtetőn a macska. Nem értette a helyzetet, miért nem fékeznek, hiszen akkor már rég túllennének az egészen, rajtuk is átszaladna a hó, és folytathatnák az utat. Egyre gyorsult, meglepő, kegyetlen súly húzta lefelé, de megfeszítette minden izmát, hogy tartsa ezt a hason fekvő, fékező pozíciót. Egyszer csak megpattant a lába, egy sziklába ütközött talán. Hágóvasának körmei mindenesetre már nem fogták tovább, és tudta, most kezdődik a zuhanás.

Nem volt vészes a terep, ha az ember uralja a mozgását. De amikor csak úgy bucskázik lefelé, akkor egy ilyen helyen is a legrosszabbra kell felkészülnie. Háromszáz méterrel alatta volt a kuloár vége, ha addig nem sikerül megfognia magát, komoly következményekkel számolhat.

Próbálta bevágni a csákányait a hóba, de hiába. A lábaival pedig valamiért egyáltalán nem tudott fékezni. Begyorsult, szikláról sziklára pattogott, forgott a sziklafolyosó falai közt, és tudta, itt már nincs más, tűrnie kell Olyan volt a helyzet, mint egy évtizeddel korábban a Nanga Parbaton, ahol ugyanígy adta át magát a sorsának. Egy-egy nagyobb ütés után bevillant, hogy ez vajon mi lehetett, mekkora a valódi baj. A tudat világosan, precízen működik ilyenkor, kívülállóként elemzi a helyzetet.

„Vajon most már szétszakadtam? Ez az ütés darabokra zúzta a mellkasom, leszakította a vesémet?”

Aztán hirtelen csak ez a hidegen precíz agyműködés maradt. A zajok elhaltak, a mozgás véget ért. Csönd.

Robbanással felérő zaj volt, elemelte a fejét. A kötelük felakadt egy sziklán, úgy lógtak két végén, mint egy háromszemű cseresznye az ágon. Egyik oldalon a két sárc, a másik oldalon ő. Lassan de kegyetlen határozottsággal tértek vissza az érzések. A jobb lábára rátekeredett a kötél, feszítette, majd néhány másodperc múlva már azt érezte, felrobban a fájdalomtól. Megpróbálta kiszabadítani a végtagjait, de szánalmas kis mozdulatokra telt csak tőle. Társai már felültek, és szinte kedélyesen beszélgettek, jól vagy?, igen, megvagyok, hallotta. Azt hitte, szétszakítja a kötél, de nem csak mozogni, beszélni sem tudott. A tudatában visszhangzott csak, hogy álljatok fel, lazítsátok meg a kötelet, mert elpusztulok a fájdalomtól.

Mivel a tudatalatti energiákban nem hitt, csak a véletlen lehetett, hogy Péterék végül feltápászkodtak, amitől meglazult a kötél, és ő le tudta tekerni a lábáról. Megpróbált felállni, de úgy rogyott össze, mint egy köteleiről levágott marionettfigura. A jobb lába használhatatlan volt, lifegett a térde alatt. Bal lába épnek tűnt, csak valami furcsa, szúró érzést detektált a talpában, mikor ráállt. Nem fájt, az adrenalin jó, az adrenalin szépen elintéz mindent, bár tudta, a kegyelmi állapot csak néhány negyedórát tarthat, addig kell elintézni ami megtehető, utána már csak a fogait tudja majd szorítani.

Mellé ért a két fiú, párkányt ástak a hóba, felvették minden ruhájukat, és felkészültek a várakozásra. Egyértelmű volt, hogy innen nem jutnak le segítség nélkül. Társai is nehezen mozogtak, Peti arcát csúnyán szétverte a zuhanás, válla lógott, talán kiakadhatott. Marcell pedig teste számos pontját fájlalta, össze is zuhant, csendesen rogyott le hátizsákjára.

Elővették a telefonjaikat. Zsoltén széttört a képernyő, nem látszott semmi, Petién viszont nem volt térerő. Legyalogolt, hogy a völgy szá- jc 011 segítséget. Magukra maradtak, néhány percig szótlanul ültek, majd Zsoltnak eszébe jutott, hogy próbaképpen beüti a 112-es számot. Hamarosan angolul beszélt egy diszpécserrel, majd visszahívták a hegyimentők. A kommunikációt csak az nehezítette, hogy nem tudták a völgy nevét. Nem tartotta éppen nagy problémának, hiszen leírta számukra: a Rysy völgyéből másztak fel a gerincre, most a Vysoka vagy más néven a Tátra-csúcs van előttük. A mentők mégis értetlenkedtek,

Közben Peti felhívta egy pesti barátját, aki tudta a Tátra-csúcson mászók számát. A lefelé tartó csoportból kivált Mécs Laci és még két társa, hogy egy órával később szerencsétlenül járt társaiknál legyenek. Ruhákat adtak rájuk, fájdalomcsillapítót nyomtak Zsolt szájába, pedig inkább attól félt, hogy elfagynak a lábai. Dörzsölte a combját, lábszárait. Minden mozdulata fájt, ahogy előredőlt, fájdalom hasított a mellkasába, jelezve, eltörtek a bordái is. Világos volt, hogy ha nincs rajta sisak és hátizsák, még súlyosabb sérüléseket szerzett volna.

Mécs Laciék a kuloár aljáról villogtak a lámpáikkal. Onnan látszott a ház, és kivehető volt, ahogy megérkezik egy autó, majd egy csoportnyi fény lassan gomolyogni kezd a kékülő hegyoldalban. Besötétedett, keveset beszéltek, segítőik összeszedték szétszóródott felszerelésüket, és aztán már csak várniuk kellett.

Négy órával a baleset után érkeztek meg az első mentők, majd több hullámban továbbiak, míg végül vagy negyvenen hemzsegtek körülöttük. Mielőbb menni kell, ez egy lavinás kuloár, kapkodtak a hegyimentők, bár Zsolt nyugtatta őket, hogy ami hó megmozdulhatott, az már alattuk van. Aztán berakták egy szánra emlékeztető hordágyba, beszíjazták, és elindultak a megmenekülés felé. Egy ideig eresztették, a mentők rutinosan dolgoztak, rövid vezényszavak hallatszottak, és fél órával később lenn voltak a lankásabb részen.

Nehéz terepen húzták, néha át kellett emelni egy kusza törpefenyőn, zötykölődött, de az egész nem volt kellemetlen. Melegség járta át a testét. Elpilledt, félálomba merült, próbált ébren maradni, hogy legalább figyelmével vegye ki a részét a munkából, de aztán feladta a kísérletezést. A fátyolos ködök közül sárga fény rántotta vissza. A házban voltak, Hilda hajolt fölé. Nem sírt, azt mondta, hogy aggódott, de most majd rendberakják.

Zsolt sem izgult. Túlélte, lábai nem fagytak el, lélegzik, nem köp vért. A csontokat meg majd begipszelik. Nem zökkentette ki, amikor levették a bakancsait, és szembesült szétroncsolódott lábaival. Nyílt törés, suttogta valaki.