2.

Katmandu multikulturális nyüzsgésének emléke gyorsan halványodott; hogy buszunkkal magunk mögött hagytuk a várost. Néhány óráig dzsungellel borított hegyek közt utaztunk, aztán visszatértünk az ázsiai valóságba. Egyszer csak megszűnt az út. Helyét sáros meredély, több tonnás sziklák foglalták el, és lejjebb egy patak is csörgedezett valahol. Ha nem láttuk volna az aszfaltcsíkot befutni a monszunesők következében beomló hegyoldal alá, valószínűleg úgy gondoljuk, ezen a vidéken soha nem is épült ki az infrastruktúra. Úgy tűnt, a katasztrófa csak minket lepett meg, a helyiek számára természetes volt, hogy egyetlen közútjukat visszafoglalta az őstermészet. Karavánunkat, minden bizonnyal vidék magas munkanélkülisége miatt már bejáratott szolgáltatóipar fogadta. A kilométeres sártenger mindkét oldalán dzsipek, teherautók, személykocsik álltak. A járművek közt pedig a környékbeli falvakból érkezettek vártak munkalehetőségre. Nem hiába. Száznegyven dobozba csomagolt, háromtonnányi felszerelésünk rengeteg teherhordót igényelt. A feladat nehezebb része az alku volt, a szállítás mar olajozottan ment. A nepáliak akár a legnehezebb, negyvenkilós hordókkal a hátukon is nekivágtak a törmelékes, új patakokkal szabdalt hegyoldalnak, mi pedig takarékossági okból, és idegenkedve az üveggyöngyöt osztogató hajdani felfedezők mentalitásától, szintén cipekedve követtük őket. Délután már frissen bérelt buszunkon roboghattunk a kínai határ felé.

Kodari, a nepáli határátkelőhely egy civilizáció utáni világ utolsó városára emlékeztetett. A rozzant épületek és bádogbódék közti egyetlen úton kamionok, dzsipek, ütött-kopott teherautók dagasztották a sarat. Mire eleredt az eső, mi már a szemközti hegytetőn elhelyezkedő kínai határállomás felé tartottunk. Az út egyenesen Tibet szívébe visz, gondoltuk, pedig nem jutottunk még a hegyoldal feléig sem.

Sár és sziklák az út helyén: ismerős helyzet, megint földcsuszamlás állta utunkat. Mécs Laci kezdett tárgyalásokat a hordárokkal, a csapat többi tagja az útkarbantartók részére összetákolt sátrakból figyelte az égszakadást. A nehéz emberszagban gubbasztva nem látszott rajtunk, hogy előző nap még egy csillogó szálloda vendégei voltunk. Értékes csomagjaink pedig a Kína és Nepál közti senkiföldjén áztak, a sárba dobálva.

Ezúttal hiába született megegyezés a hordárokkal, a tetteknek a kínai munkaverseny kérlelhetetlensége állta útját. A helyszínre érkező buldózer katonaruhás sofőrje, minden bizonnyal 150 százalékos vállalásával, annyi időre sem szüneteltette munkáját, míg csomagjainkkal áthaladtunk a tizenöt méteres szakaszon. A népgazdaság építését nem akadályozhatták olyan irracionális elvek, mint a türelem vagy a segítőkészség. A buldózer a nehéz csomagok alatt görnyedő emberek közé gázolva tolta a sarat és a sziklákat. A nepáliaknak azonban nem jelentett meglepetést a szituáció: a hátratolatás másodperceiben néhányan mindig előretörtek, és serényen gázolva a bokáig érő latyakban, igyekeztek még a következő munkafázis kezdete előtt elérni a túlsó oldalt. Nyugalmukat az sem zavarta, hogy a kínai katonák, tréfa gyanánt, sárral dobálták őket.

A közjáték után már nem csodálkoztunk, hogy a határátkelőhelyen is fegyelem uralkodott. Kínába nem lehet bármikor beutazni. A határ délután hatkor bezár, hogy a fináncok megkezdhessék az előírt nyolc óra pihenést. Mi persze lekéstük a Kínai Népköztársaság nyitvatartási idejét, így az első városhoz, Zang Mou-hoz érve beszedték tőlünk az útleveleinket, és csak ezután léphettünk be ötemeletes panelszállodánkba. A kínai rendszer annyiban jó volt, hogy megkímélte az embert a választás gyötrelmétől. Az expedícióknak közel tizennégy és fél millió forintnak megfelelő dollárt kell befizetniük a Kínai-Tibeti Hegymászó Szövetség részére, amelynek fejében egy kivezényelt vezető végigkíséri csoportot a lefoglalt szállásokkal és betervezett étkezésekkel együtt jelölt útvonalon.

A nehézségek úgy szaporodtak, mintha egy videojátékban teljesítenénk újabb és újabb pályákat. „Sajtot, húskészítményt, élő állatot tilos bevinni az országba!” állt meg a vámos másnap reggel a csomagjaink felett. Élő állatból ugyan egyet: sem csomagoltunk, sajtból, szalámiból, kolbászból viszont jelentős mennyiséget. Hogy van-e nálunk ilyesmi? Nincs, válaszoltuk határozottan. Hangunk remeghetett, mert az egyenruhás át akarta vizsgálni a csomagokat. Buzgalma csak a két teherautónyi doboz láttán hagyott alább. A munka könnyebb végét fogva meg inkább kérte a tételes és pecséttel ellátott csomaglistát. A helyzetet Mécs lélekjelenléte mentette meg. „A magyar nyelvű listát adjátok!” rendelkezett. A csapat a helyzethez illő komolysággal vette körül a hivatalos stílusba ragadt közeget. A vámos nem hátrált meg, rámutatott az egyes tételekre: fordítsuk, mit rejtenek az érthetetlen szavak. E sorok írója pedig fordított, lerázva magáról a valóság súlyát: konzerv, bakancs, tészta, napernyő, igen napernyő, hiszen meleg lesz, ez pedig kakaó, rengeteg kakaó, nagyon szeretjük.

A valóságtól azonban csak rövid időre lehetett elrugaszkodni, mint hogy levegő nélkül sem bírja sokáig az ember. Visszatértünk társasutazásunk köztes realitásába. Kényelmes kisbuszunkon inkább tűntünk haknizó rockegyüttesnek, mint hegymászó expedíciónak. A valódi világ, az utat építő, követ törő tibeti munkások és munkásnők, és az őket irányító, sárga sisakos kínaiak csak pillanatokra tűntek fel előttünk, majd beleesztek a zöldes árnyalatú ködbe.

A Kínai-Tibeti Hegymászó Szövetség Nyalam városában szállásolt el minket, estére pedig pazar kínai vacsorával kápráztatta el a csapatot. Az egyetlen kellemetlen bejelentést, miszerint az innentől rendelkezésünkre bocsátott dzsipek csak egy nappal később érkeznek meg, doktorunk, Gárdos Sándor meglepetésünkre örömmel fogadta. Nem azért, mert így lehetőségünk nyílt megismerkedni a várossal, azon ugyanis nem volt mit megismerni. Hagyományos házait az 1996-os expedíció óta betonépületekre cserélték A poros, szocreál településen az ember még akkor sem szívesen töltötte idejét, ha történetesen egy haknizó rockzenész lezserségével járt-kelt.

Doki örömének oka az 1996-os tapasztalatokban keresendő. Az akkori expedíció gyorsan, pihenőnapok beiktatása nélkül emelkedett az ezer méter körüli magasságban fekvő Katmanduból az 5200 méteres alaptáborba. Az akklimatizáció hiánya megviselt mindnyájunkat, mesélte Doki, és a kezdeti megterhelést odafenn már nem tudtuk kiheverni. Szerinte az első Everest-expedíció a tudatos akklimatizációs stratégia hiánya miatt volt sikertelen.

Doki mindent megtett, hogy hasonló hiba ne fordulhasson elő még egyszer. A rendszeres pulzusszám-, oxigénszaturáció- (a vér oxigéntelítettsége) és vérnyomásmérést ezúttal felkészítő előadás is követte: „Innentől minden méternyi emelkedés egy pofon a szervezetnek – kezdte Doki drámai hangon. Mielőtt néhányan megváltoztatták volna a terveiket, áttért a konkrétumokra: – A magassághoz való alkalmazkodás nem a vér vörösvértesteinek szaporodását jelenti. A nagyobb magasságban jelentkező kellemetlen tünetekért, mint a fejfájás, hányinger, étvágytalanság, álmatlanság és fáradékonyság, a vér kémhatásának váltzása okolható. A fokozódó légzésintenzitással ugyanis a normálisnál több szén-dioxid ürül ki a szervezetből, aminek következtében a testnedvek a normális, enyhén savas kémhatásúból lúgossá válnak. A veszélyes tünetek elkerülése érdekében az alvási magasságot csak napi ötszáz méterrel szabad emelni. A vér kémhatásának rendeződéséhez időt kell adni a szervezetnek, és sok folyadékot kell inni. A normális kémhatás csak úgy áll vissza, ha testünk a kilélegzett szén-dioxidnak megfelelő mennyiségű lúgot ürít, mégpedig a vizelettel. Ez utóbbi mennyiségét pedig a folyadékbevitellel maximalizálni kell.”

A társaság olyan buzgón követte az instrukciókat, hogy hamarosan magával ragadta a csapat legszkeptikusabb tagját, Zsoltot is. Egyedül Kertész Zoli felbuzdulása volt alaptalan, Doki felvilágosította: a növelt folyadékbevitel nem a sör vagy a hazai körtepálinka-fogyasztásának emelését jelenti, az alkohol ugyanis gátolja a légzőközpontot.

Hosszú napok utazása után a tibeti fennsíkra kellett megérkeznünk, hogy átérezzük, a világ teteje felé közeledünk. Dzsipjeink kopár, sárga dombok közt, nyílegyenes úton rohantak a horizont felé. Ritkán, a völgyekben porszínű, mozdulatlan falvak tűntek fel. Embert csak a mezőkön láttunk. A tibetiek sarlóval tépték, a legenda szerint az istenektől, kapott öt drágakő egyikét, az árpát. További négy gabona neve szerepel még a mennyei ajándékok listáján. A téli búza nincs ezek között, azt egy ötvenes évekbeli kínai kormányrendelet adta a tibeti népnek, kötelező jelleggel. A téli búza sajnos az állami propaganda ellenére sem akart beérni a Tibetben, Ahol viszont termést hozott, hamar kizsigerelte az őshonos növényekhez szokott földet. Így vagy úgy, de hamarosan éhínség köszöntött Tibetre. Mára már újra engedélyezett az őshonos növények termesztése. Ennyit az istenekről és az emberekről.

Tingri, az egyutcás, kínai helyőrség uralta város volt az alaptábor előtti utolsó, nagyobb település. Itt már szervezett programunk ellenére sem lehetetett távol tartani tőlünk a tibeti valóságot. Bőséges fogásokkal szolgáló éttermünk ajtajában kócos, nomád nők kéregettek élelmet. Rongyos ruhájú gyerekek játszottak egy kibelezett teherautó kabinjában. Férfiak kockáztak az utca porában ülve: odacsapták a poharat egy bőrkorongra, elfojtott hangon kiáltottak, ahogy óvatosan belestek a pohár sötétjébe: vajon milyen számokat választottak az istenek? A kagylókból és kopott rézpénzekből formált kör fölött hosszú, fonott hajú emberek ültek, és közönyös arccal figyelték az eredményt. Mintha ők nem, csak a véletlenek játszottak volna. Mintha nem lett volna érdekes, ki nyer, de nem lett volna érdekes az a két fiatal kínai katona sem, akik elhaladnak mellettük. Az erőszakosan kéregető gyerekek és nők azonban arról tanúskodtak, hogy a tibetiek itt már tudatára ébredtek: létezik más étel, mint a tradícionális árpaliszt és a jakvajas tea keveréke, és hogy a gazdagságot nem feltétlenül a szép jakcsorda és a derűvel szemlélt élet jelenti.

Tingribeli tartózkodásunkra mégsem a borongós gondolatok nyomták rá bélyegüket. Néha, mikor a szél szétkergette a felhőket, hívogató, fehér csúcsok jelentek meg a látóhatáron. Köztük az egyik, nem a legnagyobb, nem is a legimpozánsabb, csak egy a sok közül, az Everest volt. S ahogy kisereglettünk a házak mögé, már érezhető volt: nem vagyunk többé lézengő rockegyüttes. A hegy egyszeriben elfoglalta az őt megillető helyet tudatunkban. Attól kezdve, hogy megpillantottuk, az Everest beköltözött minden mondatunk mögé, és beszélgetéseink e pillanattól fogva szükségszerűen itt kötöttek ki.