5.

Az expedíció következő felmenete a terveknek megfelelően zajlott. Korai indulást határoztak el, majd a szokásoknak megfelelően a megbeszélt időben csak Zsolt volt menetkész. Egyedül indult útnak, nem akart a napsütésben olvadt havon mászni. A többiek amúgy is gyorsabbak voltak, neki félóránként el kellett végeznie a rutinfeladatot. Leült a hátizsákjára, lekapcsolta a lábát, azt egy hurokkal a beülőjére erősítette, mert tragédiához vezetett volna, ha véletlenül lecsúszik a hegyoldalon. Aztán letörölte a csonkját és a láb szilikonbélését, majd visszacsatolta, és folytatta útját.

Tibivel szürke, szeles időben érték el a kettes tábort. Már forrt a víz a lábasukban, amikor hallották Mécset, majd később Gál Lacit. A korát meghazudtoló módon nyüzsgő és kissé szertelen mászó elhadarta, hogy sajnos későn indult, már melegben, kis híján rádőlt egy olvadó jégtorony. Majd azért maradt le, mert élőben akart bejelentkezni egy rádióadásba és ehhez hosszasan várakozott a gleccser tetejénél. A történetei után bebujt a sátorba és hamarosan aludt.

A korai indulás megint elmaradt, már csöpögött a ponyvára fagyott jégréteg, amikor kikászálódtak, és nekivágták a Hallgatás völgye végén emelkedő Lhoce-falnak. Kimerítő három órát töltöttek a meredek, néhol ötvenfokos hegyoldalban. Egy jégomlás zökkentette ki a kötél mentén kapaszkodó hosszú sort a kaptatás monoton ritmusából. A lezúduló tömbök a mászók felé száguldottak, menekülni sem volt esélyük. Mielőtt tudatosítottak volna a veszélyt, a halálos vonat eltűnt egy előttük húzódó hasadékban. Nem sokkal később már úgy meneteltek tovább, mintha elfeledkeztek volna a percekkel korábbi életveszélyről.

Az 7100 méteren levő táborban ledepózták a felszerelésüket, és befeküdtek a spanyolok üresen álló sátrába. Másnap délelőtt Zsolt már ismét a kettes táborban volt, ahol meglepetésére a mostanra halottként elkönyvelt indiai lányt pillantotta meg egy sátor ajtajában. Ijedten húzódott vissza, így nem volt esélye megtudakolni, hogy miként képzeli a csúcs meghódítását.

A hangulat a hegyen gyökeresen más volt, mint kilenc éve, legutóbbi mászásánál. Akkor is voltak kereskedelmi expedíciók, ám azok tagjai csak a gyakorlott hegymászók közül kerülhettek ki. Ezúttal azonban már a kettes tábor környékén láttak oxigénpalackkal szipogó mászókat, jelezve, hogy ők ebben a csúcs méretéhez képest jelentéktelen magasságban sem létezhetnének külső segítség nélkül.

Visszatértében pedig már a gleccseren találkozott olyan csoporttal, amelyik az életéért küzdött. A jégen botladozó indiai expedíció vezetője kétségbeesetten kérdezte tőle, hogy még hány hasadékon kell átkelniük, hogy az első táborba érjenek „Csak az elején vagytok – nyugtatta meg a drága hegymászó ruházatba burkolt, minden bizonnyal a felső tízezer fiataljaiból verbuválódott csapatot Zsolt – Még rengeteg a hasadék, utána viszont meredekebb lesz a terep. De inkább élvezzék a helyzetet, mert az egyes táborig tart a mászás könnyű része”, búcsúzott. Az indiaiak arcára kiült a felismerés, hogy a bulikban egyszer majd elmesélhető hegymászós sztorijuk mégsem éri meg ezt a vesződséget.