3.

Mindent megtettek, és most már a csapat épségen és teljes létszámban adhatta át magát az alaptábori pihenésnek. Bár csak hárman érték el első céljukat, a 6995 méteres magasságot, Hírt Karcsi pedig meg néhány fagyási sérülést is szenvedett, mindnyájan elszántan készülték a Pobeda 7400-as csúcsára.

A készülődés persze nem külső jelekben mutatkozott. A hegymászók jellemzően a floridai nyugdíjas turistákat is megszégyenítő semmittevéssel töltik ezt az időszakot. A magyar csapat tevékenysége evésre, alvásra és kártyázásra szorítkozott. Sietni a beálló bizonytalan időjárás miatt sem kellett.

A harmadik napon tisztult ki az ég annyira, hogy felvonulhattak a Pobeda jeges morénalejtőn kialakított táborába, majd a következő reggelen a széles, havas gerincen a második táborba. Zsolt hiába érte el már kora délután a nyerget, egyetlen üres hóbarlangot sem talált. Minden kényelmes bivakból jókedvű, teázó, főző, vagy csak a hálózsákjukban heverésző hegymászók néztek vissza rá. A Han Tengri után idegen volt a nyüzsgés. A sátraikban éjszakáztak, így másnap későn, csak tizenegy órakor indultak el. Fizikailag is nehéz volt összecsomagolni a fagyott ponyvákat. Az időjárás sem kedvezett nekik, egyre hidegebb lett, dideregve érték el a harmadik tábort, ahol ismét sátrazni kényszerültek.

Délután felhőkbe burkolózott a hegy, és sötétedéskor már sűrűn havazott. A hó nemcsak a felhőkből, de a felettük emelkedő hegyoldalból is ömlött rájuk, alvásról szó sem lehetett. Ülve, hátukkal a sátor falát támasztva próbálták tehermentesíteni a mind nagyobb súly alatt hajló sátorrudakat. Az ülő helyzetben szunyókálás azonban csak kényelmetlenség volt az időről időre elkerülhetetlenné váló hólapátoláshoz képest. Bár a hegymászók nem pizsamába és mamuszba bújva toporogtak a hóban, mégis elázva és átfagyva bújtak vissza a mind nyirkosabbá váló menedékbe.

Az éjszaka leeső hótömeg lehetetlenné tette a következő napi mászást. Az időt a sátrak kiásásával töltötték, aki pedig nem a hóval küzdött, rövid szunyálásba merülhetett, vagy vizet melegített a többiek számára. Csak újabb, kimerítő éjszaka után folytathatták az utat, és bár Zsolt szorgalmazta a mielőbbi indulást, azaz feszülten toporgott a sátrak előtt, végül megint csak délben kezdtek mászni. Csak 6400 méterig sikerült felverekedniük magukat. Az előző kalandban kimerült páros, Turcás és Kállai itt fel is adták, de a többiek sem voltak kirobbanó formában.

Az ötödik napon csupán háromszáz méternyi szintet emelkedtek, és 6700-on is tábort kellett verniük. Zsolt aggódva figyelte társait, akiknek már nem csak a gyaloglás ment nehezen. Néha úgy tűnt, mintha sűrű folyadékba merülve mozogtak volna. A legegyszerűbb feladatot is hosszú idő alatt végezték el, némelyikük furcsa, már-már értelmetlen, aprólékos szöszmötölésbe merült, csomókat bogoztak kínos lassúsággal, ruhát hajtogattak körülményesen, a bakancs befűzése negyedóráig is eltartott. Zsolt segített, ahol tudott, sátrat hajtogatott, felszereléseket pakolt, de hiába. Képtelen volt a legyengült mászókat nagyobb sebességre ösztökélni. Látszott, hogy így is megtesznek minden tőlük telhetőt.

Következő nekirugaszkodásra is csak a hétezer méteren kezdődő, hosszú gerincig jutottak fel. Zsolt pillantotta meg először a túloldalon sorakozó, lilás hegyeket. A mögöttük nyújtózó ködös síkság már kínai terület volt. A varázslatos lebegő érzést hamarosan legyűrte az aggodalom. Öt kilométert kell megtenniük az éles gerincen, amelynek mindkét oldalán meredek hegyoldalak zuhannak a mélybe. Mintha egy csapdába sétáltak volna bele: gond esetén csak a megtett, hosszú úton hátrálhattak vissza. Egy hirtelen érkező vihar lesodorhatja a gerincről a kimerült mászókat, a hideg pedig maradék energiájukat is kiszívja belőlük.

A régióban található Lenin-csúcs egyik hasonló szakaszán néhány éve megfulladt a teljes orosz női hegymászó-válogatott, emlékezett vissza a hegymászóklubban hallott egyik sztorira. A több száz kilométeres szélben egyszerűen nem lehetett levegőt venni: erőtől, kitartástól függetlenül mindenki meghalt.

Előresietett a gerincen, hogy találjon szabad hóbarlangokat, de hiába ért az összes mászó előtt a csúcs alatti sziklaalakzathoz, az Obeliszkhez. Sem teli, sem üres bivakra nem bukkant. Átkutatva a szikla alját, csupán néhány nagyobb, sátorponyvába tekert csomagot kapart ki a hó alól, minden bizonnyal egy előző expedíció felszerelésének depóit. Később tudta meg, hogy a hegyen ilyen módon temetik el a szerencsétlenül járt hegymászókat.

Sátrat vert és aggódva várta a hosszan elmaradó társaságot. Hatodik éjszakájukra készültek a hegyen, olyan magasságokban, ahol három-négy napnál több már veszélyes lehet a végsőkig elcsigázott emberek számára. Barátai szerencsére még a sötétség előtt megérkeztek. Már csak sátorállításra futotta erejükből, a vacsora elmaradt, vizet olvasztottak, ittak és próbáltak pihenni. A magasság okozta fejfájás miatt a legtöbben álmatlanul forgolódtak az éjjel, ennek ellenére másnap ismét későn indultak a csúcsra.

Ezúttal Zsolt hagyta el utoljára a tábort. Szeretett volna a többiekkel együtt felérni. Sokakkal találkoztak az úton, több orosz parti is tartott a Pobeda-csúcs felé. Kényelmes tempóban haladt, hamarosan mégis lehagyta a társait, aztán az oroszokat is, míg végül egy tiroli expedícióval együtt ért fel.

Aggodalmát mintha lenn hagyta volna a táborban. Újra magával ragadta az ismerős, szárnyaló érzés, ami hol mászás közben, hol egy légiesen kitett ponton, hol a csúcson ragadja magával. Néhány pillanat csak, de áthatja az addigi, küszködéssel és erőfeszítéssel terhes időszakokat. Boldogan rázott kezet az osztrák hegymászókkal.

Csapatával ismét ereszkedés közben találkozott. A sátorban tevékenykedett, míg órákkal később beesett a csúcsot járt négyes. Örömüknél csak kimerültségük volt nagyobb. Szó sem lehetett arról, hogy lejjebb induljanak. Ismét 7000 méter felett töltötték az éjszakát.

Reggelre úgy tűnt, társai végképp átcsúsztak egy másik dimenzióba. Hargitai egy fél órával előtte indult útnak, de Zsolt, amikor észrevette, hogy magával vitte a még álló sátor tokját, néhány lépésben beérte, visszakérte a zsákot, váltottak pár szót, majd visszasétált a táborba. Hamarosan pedig csatlakozott a jó egy órája elindult csoporthoz.

Mindazonáltal szerencséjük továbbra sem hagyta el őket. A. lefelé vonuló, vészesen lelassult társaságot megkímélte a rossz idő. A hegymászók elérték a hóbarlangok térségét, ahol végre találtak maguknak szabad helyet, egy órával korábbra hozva így a vacsorát. Közel egy héttel az indulás után, rekord hosszúságú túrát követően érkeztek vissza az alaptáborba.

Az alacsonyabb magasságba érve aztán mindenki gyorsan visszailleszkedett a maga szerepébe. Nagy Sándornak sikerült kedvezményes áron helyet szereznie egy helikopteren. Igaz, az utasok, a kabin közepére tornyozott bőröndök, liszteszsákok és faládák miatt csak az ablakhoz tapadva fértek el, viszont nem unatkoztak. A túlterhelt gép nehézkesen imbolygott a hegyek közt, a kikerülhetetlen gerinceket pedig lendületből repülték át: a pilóta az utolsó pillanatban rántotta fel a gépet, és a felszálló légáramlatokat is kihasználva küzdötte le az akadályt.

A lenti táborban az erdélyi srácok vették át a vezetést A hegy alatt még a sokat tapasztalt oroszokat is elképesztő bulit csaptak, amelyhez csupán egy szaunára és néhány üveg vodkára volt szükségük. Zsolt pedig egyedül téblábolt a meleg, kazahsztáni nyárban, élvezte a tengernyi friss gyümölcsöt, és a szólómászásról gondolkodott.