2.

Hogy a Himalája a remek fahéjas kalácsok ellenére sem vidám osztrák síterep, akkor vált világossá a trekkerek számára, amikor végül valóban hegymászásra került a sor. Kétnapos gyaloglással érkeztek el a hegy alatti Dingbocséba. Nem volt könnyű menet, de Zsolt már érezte, ha tartja a tempóját és rendszeresen megáll, hogy megtörölje a lábát, nincs mitől tartania. A trekkerek is bizakodók voltak, minden úgy alakult, mintha egy nagy expedíció zajlana. Az alaptábor pezsgett a 6189 méter magas hegy lábánál: nyugati hegymászók válogatták a felszerelésüket fontoskodva, serpák csoportjai diskuráltak vidáman a köveken ülve, teherhordók érkeztek csomagokkal megrakottan. Ők is felállították a sátraikat, majd Zsolt körbesétált a táborban. Egy sziklás oldalban köteleket helyeztek el a hegyivezetők, hogy jumározni, ereszkedni tanítsák a kuncsaftokat. Talán ez is a show része, gondolta, hiszen a neten trekkingcsúcsként emlegették az Island Peaket. Azaz olyan hegyként, amire minden különösebb felkészülés nélkül fel lehet sétálni.

Csupán kitartásra van szükségük, hiszen az alaptábortól 10-12 órányira van a csúcs. Zsolték éjjel egykor keltek, nem volt nehéz az ébresztő, mert az 5000 méteres magasságban mindnyájan csak forgolódtak. „Főzzünk reggelit?”, kérdezte sátortársaitól, akik inkább a gyors csomagolás mellett döntöttek. Már indulás előtt vetette fel egyikük, hogy mégis egyenek valamit, de Zsolt széttárta a kezét: most már nincs idő.

A sötét hegyoldalban imbolygott a fejlámpákból összeálló füzér. Vagy ötven ember vánszorgott a köves hegyoldalban. A menet közelről inkább exodusnak tűnt, ahol a meleg hálózsákokból kivetett nép sajátos hitének engedelmeskedve megindul egy távoli és fagyos kiszögellés felé. Időnként megtört, út szélére rogyott túrázókat hagytak el, és sorban álltak ki saját csapatuk tagjai is.

Hajnalban már csak három magyar trekker volt velük. A fény végigcsorgott a hegyen, és ahogy színek meg távlatok jelentek meg körülöttük, kiszakadtak a lidérces hangulatból. A havas szakaszra érve hágóvasat vettek, A hegymászók segítettek felkapcsolni a vasakat, majd erőltetett menetben indultak neki. Meredek jégfal látszott felettük, és Zsolték tudták, hogy ha nem ők érnek oda először, hosszú várakozásra lesznek kárhoztatva. Verseny indult a csoportok közt, és végül az első harmadban érkeztek. A fal alatt derült ki, hogy az Island Peak egyáltalán nem a szó „kilimandzsárós értelmében” vett trekkingcsúcs. A jégfalon kötél vezetett át, tudni kellett jumározni, és visszafelé nyilván ereszkedni is. Itt értették meg, hogy miért gyakorlatoztak a hegyivezetők a kuncsaftjaikkal előző délután. Zsolték gyorstalpalót tartottak az életmentő eszközök használatából, megmutatva, hogyan kell a mászógéppel haladni a meredek terepen.

Úgy tűnt, hogy a bemutató végül nem volt elkésett, vagy ha igen, akkor elkésett lett volna már egy nappal korábban is. A kitett terepre érve a nemzetközi tömegen úrrá lett az a fajta rémisztő káosz, amit a Mont Blanc-ra és más népszerű, de nem veszélytelen hegyre igyekvők ismerhetnek. Csönd helyett az Island Peak oldalát felszereléscsörgés, kiabálás, jégdarabok pattogása töltötte meg. A legfőbb veszélyt már nem a hegy jelentette, hanem hogy a bizonytalanul mozgó kuncsaftok egymásra rúgják a jégcsapokat, technikai felkészületlenségük miatt lassan mozogva hátráltatják az egész menetet, órákkal nyújtva meg a hegyen, veszélyes viszonyok közt töltött időt.

Csak egy kisebb csoport volt a csúcson, amikor egy meredek, havas gerincet végigmászva végül elérték a 6189 méteres magasságot. Zsolt azonnal elfelejtette a zavaros körülményeket. A boldog hegymászók hangjai elhaltak, ahogy végignézett a csúcsok óceánján. Mintha hazaért volna. Balra messze látszott a Makalu, ott másztak utoljára együtt Hildával. Középen az Ama Dablam, amelynek klasszikus csúcsa előtt a sorban érkező mászók fotóztatták magukat. Jobbra pedig célja, a Lhoce tömbje tornyosult. A hegy mintha egy másik dimenzióban lett volna, úgy magasodott föléjük. Révületéből visszatérve, meglepve konstatálta, hogy a csúcs közben olyanná vált, mint egy furcsa helyre meghirdetett szabadtéri mulatság. Gyorsan elindultak lefelé.

Nem számítottak rá, hogy az ereszkedés lesz a túra legnehezebb része. A köteleken egymásba torlódott a felfelé törekvő mászók és a csúcsról érkező, elcsigázott emberek menete. A tapasztalatlan alpinisták ügyetlenkedtek a kötelekkel, miközben serpáik és hegyivezetőik ugráltak körülöttük, hogy nehogy fordítva szereljék be az ereszkedőeszközüket, vagy a mászógépet. Rángatták, tépték a köteleket, miközben kövek pattogtak a felettük haladók bakancsai alól. A kuncsaftok néha egyszerű terepen estek pánikba, hogy aztán a veszélyes terepen gyanútlanul könnyelműen viselkedjenek. A magyar csapatban négy tapasztalt mászó jutott három trekkerre, így ők jól haladtak. A spanyol, német, holland hegyivezetők viszont kisebb csoportokat terelgettek, és Zsolt meg volt győződve arról, hogy hamarosan valaki tragikus balesetet szenved.

Egy alkalommal ő bogozott ki a kötelek közül valakit, majd segített egy tétova nőnek, aki nem tudta, hogyan rakja fel ereszkedő nyolcasát a kötélre. Elszáguldott mellettük egy leejtett hátizsák, nem sokkal alattuk pedig egy mászó fordult le a mélybe. Szerencsére két méterrel lejjebb fennakadt egy hópárkányon, és tétova mozdulatokkal folytatta útját.

Késő délutánra értek ki a veszélyzónából, ahol már nem eshetett a fejükre kő, jégcsákány, vagy korpulens holland turistanő. Még órákig kellett gyalogolniuk a már elbontott alaptábortól messze eső faluig, hogy végül elégedetten foghassák kezükbe a teásbögréket. Zsolt főpróbája tökéletesen sikerült, lába bírta a megpróbáltatásokat. A három trekker boldogan mesélte kalandjaikat. Néhányan azonban morogtak, hogy a szervezés elégtelenségei, és az elmaradt reggeli miatt nem volt esélyük a csúcsra. A kísérletet, hogy a hegymászás és a neves hegymászók rajongóival szervezett túrával támogassák meg expedíciójukat, sikeresnek nyilvánították. A legtöbben azzal az elhatározással mentek haza, hogy a következő expedícióra is elkísérik a csapatot.