2.

Erdélynek volt azonban barátságosabb képe is. Kakukkfűillatú szél, vad zöld fenyvesek, csillogó víz, merész ívű hegyhátak, és a táj fölé emelkedő, szürke sziklák. Gyilkos-tó. A család: anya, a hétéves Zsolt és bátyja nem turistaként keveredtek a népszerű kirándulóhelyre. Véletlen az egész, anyja itt kapott munkát, mint a környék egészségügyi mindenese. Medve szaggatta pásztorokat kötözött be, szüléseket vezetett le, oltásokat adott be, receptet írt. Sőt, a környék szikláinál rendezett hegymászó-találkozókon, az alpiniádákon is ő tartotta ügyeletet. Manapság sorozatfőhősöket mintáznának róla, a hetvenes évek közepének Romániájában viszont, forgatókönyvírók és kasztingmenedzserek helyett alibi segítőket adtak mellé. Az állam, jutalom gyanánt, minden évben kihelyezett egy orvost a Gyilkos-tóhoz. Az indoklás szerint, az idény fokozott turistaforgalma miatt.

Az orvosok viszont fizetett üdülésnek tekintették a kiküldetést, és a rendelő helyett inkább horgászcsónakban, büfékben vagy hegytetőkön üldögéltek. Zsoltot vonzotta a messziről érkezett, komoly emberek társasága, így a nyarakat hol horgászással, hol kirándulással, hol városnézéssel töltötte, az aktuális orvos hobbija szerint.

A változatos éveket 1981 nyarán Beczási György doktor törte meg, egyszerűen azzal, hogy megismertette Zsolttal a sziklamászást. Eleinte mászócimborájával, Kőmíves Johánnal bocsátkoztak rendkívül veszélyes kalandokba. Zsoltnak legalábbis ilyeneknek tűntek a kirándulások, amelyeket a Gyilkos-tóhoz vagy a Békás-szorosba tettek. Lenn állva nézte a meredek sziklafalakon mozgó párost, és úgy érezte, mintha valami titkos szertartást lesne meg. A beszélgetés hirtelen szakadt meg, ahogy a két alpinista magára kötözte a kötelet, no akkor indulok, mondta egyikük, és néhány mozdulattal már a fejük felett kapaszkodott. Onnantól csak a kalapács visszhangos csengése hallatszott, néha egy kiáltás: indulhatsz!, vagy: fenn vagyok! A pár egyre kisebbnek látszott a magasban, és úgy tűnt, mintha már egy titkokkal és számukra soha meg nem ismerhető izgalmakkal teli világba másznának át.

Zsolt biztos volt abban, hogy ez a dolog izgalmasabb, mint a kirándulás, férfiasabb, mint a városnézés, és fárasztóbb, mint a horgászat. Nem kellett több, csak néhány heti nyaggatás, és Beczási György a derekára csomózta a kötelet. A beülő akkoriban ismeretlen fogalom volt, a profi mászók – mint a doktor és Kőmíves is – mellest használtak. A kis csapat pedig nekivágott annak az útnak, amely – az olvasó már tudja – évtizedekkel később milyen távlatokba vezet.

Akkoriban viszont úgy tűnt, a falnak nagyon is van vége, amelyet néhány órai mászással el is értek. A kaland nem volt problémamentes, igaz, a nehézségek nem felfelé jelentkeztek. A fiút a derekára csomózott kötéllel eresztették le, pokolian szorította, majdhogynem sírva fakadt. Aznap este mégis elővett egy füzetet, egyes számot írt a lap tetejére, és mellé a mászás adatait: 1981. VI. 20. Posta út (Postafal, Gyilkos-tó), Fok: 3A.

A következő piros betűs bejegyzés két héttel később került a füzetbe: Oltárkő. Még leírva is tiszteletet keltett benne. A sziklamonstrum a környék legimpozánsabb sziklatornya volt, magasan kiemelkedett a hegyhátak közül. Zsolt június elseje reggeléig valójában nem is gondolt a megmászására. Mert talán nem is lehet. De mikor hatvan méterrel a föld fölött csüngött, hatalmába kerítette az addig ismeretlen érzés: émelyítő, édes szédülés, amelyet a kötél biztonsága nem engedett át a félelem mezsgyéire. Körülnézett, és mintha a megszokott világ színesebb másolatát látná, ahol minden ugyanolyan, csak éppen az arányok változtak meg teljesen, ahol az idő széllé és napsütéssé alakult, és a dolgok közepén ő maga lógott egy kötélen, kínai tornacipőivel kavarva a levegőt.

A hat kötélhosszas útban ezúttal is a visszaereszkedés volt a nehezebb. Johán, talán, hogy megkímélje őt a kötél kínjaitól, talán, hogy a falról való mentést gyakorolja, kötelénél fogva magára akasztotta a gyereket, úgy ereszkedett alá. Csakhogy a fiút tartó kötél a fal felénél felcsúszott az alpinista hátáról, így Johán már a nyakával tartotta őt. Vagy úgy is lehet mondani, hogy Zsolt fojtogatta a hegymászót. Vezetője vöröslő fejjel, de épségben ért földet. További szerencse, hogy a fiú az esetből nem azt a következtetést vonta le, ez az ereszkedés helyes módja.

A kettes számú mászás alá sokáig nem került újabb adat. Beczásiék ismét maguk járták a hegyeket, de Zsolt lelkesedését önkéntelenül sem hagyták kialudni: ellátták a fiút olvasnivalóval. Carl Lukan: Hegyek csavargója, Dimberger: Titokzatos nagy csúcsokon című könyve, Hillary Everest-mászásáról szóló munkája után Zsolt egy olyan Földön találta magát, ahol minden irányban hatalmas hegységek emelkednek a felhők fölé. A Kárpátokon túl kirajzolódott a hegymászás őshazája, az Alpok, a meseszerű távolban pedig felsejlettek a Karakorum és a Himalája vonulatai. Komoly hegyek, rettenthetetlen hősökkel. Olyan világ, ahová csak vágyakozni lehet. Ezt az akkor már kamaszodó fiú is érezte: a Ceauşescu-diktatúra Romániája a legendák földjére űzött mindent, ami a határon túl terült el. Zsolt, és körülötte mindenki, erre a szűk életre rendezkedett be.