5.

Útban a színház felé Bányai még egy, egyetlenegy igazi, hosszú csókot kapott Sáritól, és újra abból az alkalomból, hogy Sári Kalmárt szidta, bőgött, és Bányai vállára borult. És megérkeztek a kisbejáróhoz.

Éppen egy hosszú-hosszú csengetés fogadta őket. Illetve Bányait. Mert amíg kifizette a taxit, Csillag Sári előrefutott, hogy egyedül érkezzék. Kalmárral, ezzel a piszokkal végzett. Ez fix. Lehet, hogy belehal, de slussz. Azért mégis előreszaladt, hogy ne ezzel a Bodolákkal érkezzen egyszerre. Aki Kalmár szerint egy jampec. Nem igaz, hogy jampec. Csak sovány szegényke és tűfejű. És olyan a hangja, mintha krétát reggelizne. Bogár Manci száguld papucsban és pongyolában, éppen szemközt, mert Zsófi néni most is leveleket visz, nem hozza a meleg vizet, és ő majd lekésik.

Sietve összecsókolóznak Csillag Sárival.

– Gyere, nézd meg a ruhám, levetettem a csipkét róla, és egy fekvő gallér van helyette...

– Jaj de hülye vagy! Tündéri volt a csipke!

– Mindegy, szeretném, ha megnéznéd! Rohanok! Gyertek el Sándorral Terkához, nagy ivászat lesz...

– Nem tudom – feleli mosolyogva Sári, és szemét elfutja a könny –, lehet, hogy kettesben vacsorázunk. Különben is Terkára haragszom, neki köszönhetek minden rosszat, mert összehozott a lakásán Lakatossal! Azzal a gyalázatos fráterral!

„Összehozott.” Sajnos Csillag Sári mindent végletekbe és tendenciákkal osztogatott, szuperlatívuszainak bőséges tárházából. Bogár Manci rohan, ahány görlnek vagy munkásnak, vagy magának Málnásinak nekiütközik, Zsófi néni iránt érdeklődik, és a haját tépi. Mire megtalálja, kiderül, hogy öt perce már öltözőjében van a meleg víz, és lehet, hogy kihűlt. Csillag Sári a keresztfolyosón áll. Először púderozza magát, azután egy kétségbeesett görlnek, akiért már csengettek, és hátul nyitva a ruhája, nagy belső ellágyulásában segít, hogy rendbe jöjjön. Mindezt azért, hogy mintegy véletlenül találkozzék Kalmárral.

Kapóra jön – kissé lihegve, szivarozva és krákogva Gál, akinek mint mondám, szomorú titka a lelkiismeretesség, és efeletti szégyenét cinizmusa alá rejti, de premieren ez a lámpaláz leküzdhetetlen. Gyorsan félrehúzza Sárit, és még egy nagyot hörög, hogy kitisztítsa a torkát örökös hörghurutja tünetétől.

– Ide hallgass!... Én gondolkoztam azon, hogy mit csináljunk a bluette végén. Ott, ahol jön a „Kék Duna”, kezdd csak...

Megfogja Sári kezét, és a magasba emeli, graciőzen. Sári (halkan dúdol):

Kíváncsi lettem herceg úr,
Az oldalamnál ez kifúr.

Gál (negédes valcerlépteket mímel):

Szebben dalol, mint Jan Kipur.

– No most, te itt állsz. A többit Barta énekli, és Bicskei behozza a díszoklevelet. Most szeretném, amikor te elveszed az oklevelet és elkezdjük a „Fel torreádor”-t, akkor ketten megfogjuk az oklevél két szélét, és úgy masírozunk...

És ott halkan, a sarokban, miközben szerzők, habitüék, újságírók, kellékesek, görlök ide-oda taszigálják őket, próbálnak. Az se zavarja őket, hogy két lépéssel odább Tímár, az érzékeny kupléíró, bár haragban van Mocsolányi kupléénekessel, most a karmester jelenlétében halkan átveszik a kuplét, elejitől végig.

– Ide feltétlenül kell valami – mondja Mocsolányi, és lehalkítja izgatott suttogásra a hangját, mert Kalmár, mint egy tigris, fordul ki a színpadról:

– Csend legyen!... – harsogja súgva. – Folyik az előadás!

– Csak itt ne kvázolj – izgul suttogva Tímár.

Mi a kváz? Egyenlő zűrrel. Amikor az eredeti szöveg, mondjuk, nem jut a kupléénekes eszébe, és azonos ritmusú, értelmetlen szavak halmazával úszik a zenén keresztül. A közönség azt hiszi, nem jól hallja. Mocsolányi olimpiai bajnoka a kváznak. Rímeket kvázol, sőt viccpoéneket kvázol, mert elneveti magát, és a közönség vele nevet, mert elhiszi, hogy vicc volt.

– Hát akkor állj egészen a függöny mögé, és onnan súgj. De ide kellene legalább egy bevezető szó, mert nem tudok átmenni a „Deutschmeister”-ből csakúgy a „Halványsárga rózsá”-ba.

– Majd csinálok oda valami modulációt, ne bolygassátok most... – könyörög a karmester, és Gál újrakezdi Csillag Sárival, egész halkan, a „Kék Duná”-t, Kalmár átsiet, s közben odaszól:

– Vigyázzatok a cigarettára, jön a tűzoltó... – és odamegy Csillag Sárihoz, aki nyomban úgy áll, egy fél valcerlépésbe meredten, mint a népiskolai tanuló, ha a tanár tekintetéből érzi, hogy máris kiszólítja. – A te számod a Lángos-tréfa után jön, mert lehet, hogy Kapás nem ér ide a középdarabhoz. Csak pendlibe ne szerződtetnének senkit!

És elrobog. És Csillag Sári úgy néz utána hosszan, mint akit szíven szúrtak. És lassan, karján a sisakjával, átsétál a tűzoltó. Vágni lehet a füstöt, de cigarettát nem lát sehol, és nyomozással itt nem foglalkozik, az a rendőri ügyelet dolga. A rendőri ügyelet úgy véli, hogy a füsttel kapcsolatos ügyek a tűzoltás reszortjába tartoznak. És általában hatósági közbelépés nélkül is épp elég izgalom van egy ilyen helyen.

Kalmár lemegy a nézőtérre, a „Három menetben” című darabot nézni. Kapás miatt felfordították a műsort, mert a Hazai Színházban is premier van, és már biztos, hogy nem érne idejében a „Marha vő”-höz. Az utolsó darab így került az első rész közepére, és Repkény, a szerző ott áll a bejáratnál, mellette Bányai, mintegy oltalma alatt, mert megmondta róla a jegyszedőnek, hogy „ez az úr szintén szerző”.

– Mi van? – kérdezi Kalmár.

Lángos sápadtan legyint.

– A legnagyobb kváz...

– Mit lehet itt csinálni? – sóhajt a rendező, és ő is odaáll a nyitott ajtóba. A színpadon Szilágyi áll, jobbra-balra hajladozó felsőtesttel, riadtan kapkodja a fejét, hogy némi nevettetéssel áthidalja a szüneteket, amíg elkap egy mondatot. Forró éppen magyarázza neki, hogy a híres bokszoló helyett bemutatják majd valakinek. Hozzák a bokszkesztyűket, és enyhén szitál a szalmapor. Forró azt mondja, hogy ez négyunciás, és Szilágyi hosszabb szünet után azt feleli: „Nahát... Nekem azt mondták, bokszkesztyű...” A közönség nevet. Lángos kissé megkönnyebbül. Kalmár beljebb megy. Szilágyi azt mondja, hogy nem felejti el, mert ismer egy dalt, hogy uncia-smuncia, drága kis kutyám. Erre a marhaságra taps! A nézőtér átmelegedett... Kalmár Bányai vállára teszi a kezét: „Jöjjön, üljön be...” Hirtelen jó ember lesz ő is, Lángos is, halálverejtékkel a homlokukon várják ugyan, amíg Szilágyi elkapja a súgónőtől a mondatot, amelynek nagyrészt kicsavarja a nyakát, de azután nagyszerű poenérzékével ül a vicc, mint egy pompásan bevitt kardvágás. És itt a nota bene. Forró megnyugtatja, hogy senkit se kell leütni. Jön Ruszkainé, és Szilágyi megszólal: „Ezt az egyet hadd ütöm le!”

Brrr!...

Potya nyíltszíni tapsok. A halálverejték az halálverejték, kínos, lassú tempó az kínos, lassú tempó, de baj itt már nincs. És mikor a darab poénja előtt megjelenik Szilágyi talpig bokszolódresszben, keménykalappal a fején, hogy fizessék ki, mert az unciával knockauton üti mind a három menetet, dőlnek a röhögéstől, és a poénre négy függöny van.

És a függönyre nagy csend.

Kalmár, mint egy veszett tigris rohan a nézőtéren, a büfén át hátra, és ordítva suttog:

– Tulai! Megölöm!... Mi ez a szünet?!...

Halotthalványan, remegve várja Tulai a színpadon, az egyik lefúrt ajtó eldőlt. Odakinn már a karmester valami elcsépelt slágert játszik, a közönség zsibong, és Kalmár, Tulai a műszakival együtt állítják a falat, lökik be a bútort, és még egy rövid izgalom, hogy: „Barta, Barta!” „Kérem én felcsengettem!” – lihegve jön Barta, az a pimasz Tódor bent hagyta a szmokingját...

„Gyerünk, gyerünk!” – lihegi Kalmár és függöny fel.

De most nem számít semmi. Siker van. Lehet szünet, mondhatnak rosszat, megeheti a fél szöveget a kváz, itt jelen van a színházak örökké misztikus, ismeretlen komponense, ami olykor egyformán érthetetlen a bukással. Taps, nevetés, siker. Öntelt léptekkel döng le a színpadról a tömzsi Gál, és boldogan nyüzsögnek utána a görlszereplők, és vidám zajjal vitatnak meg mindent az öltözőben, nevetnek a lapszusokon, dicsekednek a nota benével, a láthatatlan, nagy fűtőtest bemelegítette a nézőteret, a színpadot, a folyosókat és az öltözőt.

Siker van!

– Jöttök Terkához? – kérdezi Manci Kalmártól.

– Kérdezd meg Sárit – feleli ragyogó szemmel Kalmár, mert ő is, mint a többiek, sárga földig berúgott a nevetés, a taps súlyos óborától, és e pillanatban csuhaj, nem bolond szenvedni, ha egyszer szereti Sárit, és ez hazudik, ez a bestia, senki se bolond most szenvedni. Még Barta és Gál is a kibékülés minden ceremóniája nélkül, röhögve megvitatják a darabot, majd megérkezik Kapás egy fél üveg pezsgővel, a francia gránátosok egyenruhájában, szakállal és kifestve... megisszák a pezsgőt hárman, Barta és Gál összecsókolóznak. Szilágyi és Lángos minden változtatásban, húzásban megegyeznek, és természetesen mindenki mindegyik darabról előre megmondta, hogy ilyen sikere lesz, de mindegyik kivétel nélkül megállapítja, hogy őrá itt nem hallgat senki...

Bányai torkába kalapáló szívvel ül, és hallgatja a kupléénekest. Ez a kuplé sokkal rosszabb, mint az előző műsorbeli, és most mégis mindenki nevet és tapsol, még akkor is, amikor Mocsolányi ezt énekli:

Egy rózsa tán szebben beszél,
Mint a lezende hejnye stér.

Tímár most nem markol a hajába dühében, hanem Repkénnyel együtt összemarkolva a szájukat, kirohannak a nézőtérről, és öt perc múlva már öltözőkön, folyosókon, mindenki röhögve énekli, hogy a rózsaszál szebben beszél, mint a lezende hejnye stér... Tica kibékül Repkénnyel, összecsókolóznak, és a nézőtéren, ahol Bányai mit sem gyanít Kapás pendlijéről egy villámcsapás éri váratlanul az újdonsült írót, amikor a műsornak ezen a részén négy görl előjön, és így dalol:

A műsorunk java azután következik, még ma sorra kerül Bányaitól, a ragyogó „Pesti kávéház „- tréfa.

Mi ez? Egy dobbanás, ahogy szinte megkondul a mellkasa, stoppol a szíve. Megállt. Legalábbis így érzi... Csak a füle mentén zúg az ütőér, mint egy lendítő gépszíj. Azután észreveszi, hogy elfelejtett lélegzetet venni, hirtelen felrántja a száját, és nagyot húz... A szíve most megindul, de eszeveszett robogással, és a forróság váltakozva hullámzik fejétől a sarkáig. Millió pont homályából alig pislog a halk zörejjel vonuló függöny mögött feltáruló színpad! És puff!... Barta így kiált: „Sándor, Sándor!” Csillag Sári ösztönszerűen belép, mind a ketten röhögnek, a közönség is érzi, hogy hiba történt, és velük nevet, és Barta rosszul fegyelmezett arccal mondja: „A Sándor ma szabadnapos?... Á... Hát...” megint beleröhögnek. „Akkor jöjjön maga, Manci, kiszolgálni.” „Parancsol, Pa... paharaj... haha...” Nem lehet folytatni, úgy röhögnek, és Kalmár tudja, hogy csak isteni csoda segíthet azon, hogy erre a két őrültre ne kelljen ráereszteni a függönyt, ha elkezdenek röhögni, tehát emberevő grimasszal Raducziner kezéből kiragadott sprejccal harsogja be: „Sári! Kálmán!... Megőrültetek?!”

Sári összerántja a száját, szinte haptákban, amíg egy apró cseresznye alakját veszi fel, valahogy Barta is erőt vesz magán.

És Bányai? Csoda, hogy még él. Sóhajtva, lehunyt szemmel hátradől, és a sarkából vezető, láthatatlan lift, amely éppen zúgva érkezett egy vérszállítmánnyal az agyába, máris rohanva süllyed. Hogy ez a Kalmár csak egy példányban legyen jelen, az nem létezik, mert most már a nézőtérajtónál van megint, és biztatóan odasúgja Bányainak, akiről látja, hogy nem eleven, és nem halott, de az is lehet, hogy már elájult: „Jó kabala... Lukács néni! Onnan húzza a függönyt, mert a commedia dell'arténál Barta úr beül a páholyba, és ne engedjen oda senkit, még újságírót se...”

Körülbelül ennyit suttogott Kalmár Lukács nénivel, de már közben valami fojtogató érzése támadt, csak most jött rá, hogy csend van, most látja, hogy mozgolódnak, Gál a színpadon azzal a fagyott mosollyal beszél, amit a rendező jól ismer, és most Barta elmondja a poent:

Barta: De anyósom van...

Halk zörrenés, a függöny összecsapódik, csend.

Valahol összeverődik két tenyér, az erkélyről és a zsöllye felől egy-egy taps felel rá, és rohan a karmester, és gyorsan befedi a könyörtelen, kemény bukást egy valcerral.

Bányai feláll, és mint az alvajáró, merev lábakkal, lassan az ajtó felé megy. Így távozhatott Napóleon arról a dombról, ahonnan a waterlooi csata utolsó részleteit figyelte meg távcsövön.

Az előcsarnokba ér, amikor egy nyugodt hangot hall az iroda irányából:

– Azt a falat előbbre lehet tolni holnap. Minden nagyon jól megy, a „Pesti kávéház”-at levesszük, és...

A többit nem hallotta. Talán jó lett volna, ha fogcsikorgatva fogadják, és öklök zuhannak rá, talán jó lett volna, ha mögötte a nézőtérről nem hangzik fel máris tapsorkán és röhögés, ahogy Lóránd megjelenik papírcsákóban, létrával és vödörrel, és ahogy behozza a létrát az ajtón, illetve, ahogy be szeretné hozni, és ehhez háromszor is megfordul, leteszi a vödröt, és búsan a közönségre néz, ez elindítja Bányai után a semmibe fulladt tragédia közönyszínű gyászlobogóját. Meghalt a tréfa, éljen a tréfa: már zúg a taps és a nevetés, írói szárnypróbálgatásának egynapos, halott gyermeke felett.

Itt az a tragédia, hogy miért nincs tragédia? Tönkretették a darabját! Megölték! Elhülyéskedték!... Ha sajnálnák vagy szidnák. De ott áll egy lépésre tőle Lángos, Repkény és Szilágyi, vidám diskurzusban, és feléje se néznek. És átsiet Málnási, könnyedén, vidoran, biztatóan rámosolyog, de már eltűnik a kanyarnál, és továbbimbolyog, az öltözőfolyosóra nem megy be, csak arra pislant, és ez már a kegyetlen, rossz sors rafinériája: ott áll Csillag Sári, Kalmárba csimpaszkodva és hozzásimulva, és valamit tárgyalnak Bogár Mancival, és Kalmár keze Sári dereka körül...

Kihúzza magát, megpróbálja levegővel felfújni a mellkasát, elindul egymagában, kilép az utcára, és egy megvilágított, szép, lila-vörös-fehér plakát vigyorog rá szembe, és a közepén, igen, éppen a közepén, éppen arra a kis bekeretezett három sorra esik a pillantása: