Előszó a bevezetéshez

Régi meggyőződésem, hogy az emberek a lehető leghülyébben választják meg a példaszókat. Úgy illik, hogy bizonyítsam a tételt néhány helytelen példaszóval, míg végül elérkezem ahhoz, amelyikre szükségem van. Régi írói fogás. Az író a rossz egyenes út helyett a jó görbét választja. Így jutottam el ahhoz a példaszóhoz, amely egyben a rossz példaszók koronázatlan királya. Nem is koronázatlan.

Kifejezetten koronázott.

Ugyanis a példaszó így hangzik: Fillérből lesz a korona. Kérem, fogadjuk el allegorikus értelemben mint fizetési eszközt a koronát, amely ma már legbizonytalanabb tudomásom szerint csak Svédországban maradt meg érvényes cserekereskedelmi eszköznek. Végeredményben itt nem a korona a fontos, és nem a fillér, hanem az állítás, amely az embereket csalárd módon takarékosságra buzdítja, és el akarja hitetni velük, hogy 100 fillérből 1 korona lesz, 1000 fillérből 10 korona, 100 000 fillérből 1000 korona és így tovább.

Hát, igen tisztelt matematikusok, filozófusok és bölcs, vidéki nagynénik. Van szerencsém ezennel tisztelettel bejelenteni, hogy ez nem igaz. Akinek egy korona századrésze képezi minden vagyonát, annak soha életében nem lesz egy koronája. Ne mondják, hogy fösvény vagyok, tegyük fel, hogy valakinek 50 fillérje van. Abból sem lesz korona. 50 fillérből az lesz, hogy az ember mindjárt kiad 20 fillért valami elengedhetetlenül fontos villamos- vagy telefon- vagy egyéb távolsági kapcsolat létesítésére az irányban, hogy működését folytassa. Ha az illető feleség, akkor telefonál a férjének. Ha az illető gyári munkás, akkor hazautazik villamoson.

Fillérből sohasem lesz korona. Fillérből sóhajtozás lesz, gond, őrlődés, beosztás, fejtörés. Az az igen tisztelt közmondás- vagy példaszó-konstruktőr, aki annak idején először mondotta el, hogy fillérből lesz a korona, az a látszólagos igazságok könnyű sikereit kedvelő szélhámosok fajtájához tartozott.

Miután ezt megbeszéltük, megállapítjuk, hogy miből lesz a korona.

Koronából. Egyszer olvastam, hogy egy igen gazdag ember a sofőrnek kevés borravalót adott, és ezt mint dicső dolgot terjesztették róla. Ez csak akkor volna dicső dolog, ha takarékossággal szerezte volna a vagyonát. A vagyonát azonban spekulációval szerezte.

„Halló Stallings! Ajánljon még nyolcvanezret, és negyvenezerrel fedezze, és kilencvenkétezret ígérjen az ügynöknek!”

Ilyeneket mondott a pasas a telefonba, amikor hihetetlen vagyonát megszerezte. Ma pedig a sofőrnek egy koronát ad, és 50 fillért visszakér. És nyájasan mosolyog, míg az a hóban kigombolja a bundáját. Hogy bizonyítsa, mennyire tiszteli a garast is, holott vagyona van. Így lett gazdag. Ez az úr nem fösvény. Szó sincs róla! Ez az úr csak képmutató, ez az úr szeretné elhitetni embertársaival, hogy a pénz megbecsülése, összerakása mint helyes életelv odáig vezette őt, hogy ma a világhírű Blümen & Watson Művek vezérigazgatója.

Tehát szó sincs róla, hogy fillérből lesz a korona. A korona kétféle módon lesz.

Egyik se a fillér. Legelső módja, előfeltétele, ősténye, bázisa a szerencse.

No most értünk a második számú példaszóhoz, az ész második számú közellenségéhez, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.

Ez az újabb antik szélhámos, aki a polgárosodás barokk kőkorszakában merészelte kiejteni a száján ezt az ostobaságot, voltaképpen ikertestvére a fillérből lesz a korona című igazság feltalálójának.

Mindenki szorgalmasan kovácsolja saját szerencséjét. Ez tény. De a semmit kovácsolja. Csak igen kevés embernek van szerencséje. És csak igen kevés embernek lesz. Az, hogy valaki a szerencséjét kovácsolja, és ennek ellenére szerencséje is lesz, majdnem lehetetlen, mert a szerencse lényege az, hogy őt nem lehet kovácsolni. Ő a fából vaskarika, ő a nem várt, nem művelhető és nem kontemplálható. Ő a Szerencse. De nem fabrikálható, nem számítható. Jön és van, vagy megy és nincs. De kikér magának mindenféle kovácsolást. Azokat fumigálja elsősorban, akik szeretnék őt akaratuk igájába betörni. Hogy egzakt tudományos kifejezéssel éljek, mindenki a feje tetejére állhat, ha nincs szerencséje, de akkor is, ha van. Ő ezzel édeskeveset törődik. Ehhez nem jön, amarra ráakaszkodik, mint valami vizsla.

A regényben különlegesen nagy szerepet játszik a szerencse.

A szerencse jön. Egy fiatalembert inzultál, leghirtelenebb horogütésével. Az illető elkábul. Nem tudja, hogy inzultus érte. Azt hiszi, ez a szerencse, amint mosolyog.

A szerencse akkor mosolyog, ha simogat. Ha üt, akkor dühös, mint egy öreg, morózus vadházastárs. Ilyenkor később átalakul balszerencsévé.

A fiatalember, e regény hőse, sok tanulsággal, egy nagy átalakulással gazdagabban, több hatalmas csalódással szegényebben megváltozik a szerencse karmai között.

Így igaz a közmondás: Mindenkit a saját szerencséje kovácsol!

És most a bevezetés:

A regény színhelye egy kabaréíró fantáziája. A fantázia tárgya, játéka, anyaga: maga a kabaré. Amikor a fantázia s az élet találkoznak, különösen eltorzul a valóság arca. Karikatúra születik a házasságukból.

Előrebocsátom: nem kulcsregényt írtam. Gondosan kerültem, hogy létező kabarét írjak meg. A kabaré hangja, humora, magánélete az, amihez a valóság illúzióját akartam adni regényemben.

Szeretném elkerülni az olvasó esetleges tévedését a személyeket illetően, ezért a leghatározottabban kijelentem, hogy a regény alakjait nem a valóságból mintáztam. Ha valaki olvasás közben mégis azt hiszi, hogy egyik vagy másik regényalakban élő személyre ismer, úgy meg kell hogy mondjam, ez csak tévedés lehet, mert legfeljebb azt tartom tehetségesnek, hogy az általam kitalált regényalakra merészel hasonlítani valaki, amiért természetesen a felelősséget nem vállalhatom.