6

A rue Mazarin 7. számú házban szomorú felvilágosítás várta Evelynt. Brandes hadnagy édesanyját fél esztendeje már, hogy eltemették. Nemsokára a leánya, Mrs. Wilmington is meghalt. Azóta az igazgató egyedül lakik a lakásban. Szerencsétlen embernek tartják. Anyósát és feleségét veszítette el rövid idő alatt...

Evelyn eleinte sokféle járműre szállt át, hogy ha követi a fegyenc, ilyen módon eltűnjön a tolongó utasok között. Néha hátrafordult, de egyszer sem látta Gordont.

Úgy látszik, sikerült lerázni!

Pedig tévedett.

Ugyanis Corned-Beef állandóan a sarkában volt. Ezért Evelyn hiába nézett hátra, a fegyencet sohasem pillantotta meg. Viszont azt a zömök, monoklis, rikító ruhájú embert, aki a túlsó járdán egy kisgyermek labdáját adta át atyai mosollyal, nem ismerte. Pedig ez a nyájas úr volt Corned-Beef, akit azért neveztek el a fagyasztott marhahúsról, mert hideg volt és buta.

A rue Mazarinról Evelyn azonnal a „Columbus” utazási irodába sietett, és rövidesen Wilmington úr előtt ült.

Az igazgató sovány, finom modorú, választékosan öltözött, feltűnően kék szemű, őszes hajú és ehhez képest fiatalos külsejű ember volt. Ez hát a szerencsétlenül járt Brandes hadnagy sógora, és könnyen lehet, hogy az egymillió font értékű szobrocska tulajdonosa is.

– Evelyn Weston vagyok.

– Mivel szolgálhatok, miss Weston?

– Egy régi családi emlék után kutatok. Négyszögű, díszes kis doboz, amelyen egy kerámiából készült, lehajtott fejű Buddha-szobor ül.

– Ismerem ezt a figurát.

– Úgy tudom, Brandes hadnagy úr vásárolta tizenöt év előtt, és később Mrs. Brandeshez került, aki nemrégen elhunyt...

– Már sejtem, miről van szó. Néhai anyósom műtárgyai között lesz ez a kerámia. Szegény, szerette az ilyen díszműveket. Most az én lakásomban van minden holmija.

Evelyn akadozva beszélt, mert szaporán kellett lélegzetet vennie izgalmában.

– Igen, igen... Szeretném megvásárolni a szobrocskát... Egy régi családi...

– Nagyon sajnálom, miss Weston, de a boldogult anyósomtól örökölt emléket nem bocsátom áruba.

– Szóval, megvan önnek ez a Buddha-szobor?

– Anyósom szerette a műtárgyakat, és sok ilyen csecsebecsét hagyott rám. Csupa kedves családi emlék, és egyetlen darabtól sem válok meg semmi áron. Ilyesmi angol úri családoknál nem szokás...

– Úgy tudom, hogy ezek a dolgok Brandes hadnagy úr birtokában...

– Szerencsétlen sógorom emlékét még kevésbé szeretném bolygatni. Sem a Buddha-szobor, sem más holmi nem eladó. – Közben telefonhoz hívták, és valakivel találkát beszélt meg estére, azután utasította a gépírónőjét, hogy rendeljen Félix Potainnél kétszemélyes hideg vacsorát. Azután már kissé ridegen utasította vissza Evelyn kérését. A lány tehát még azt sem tudta meg, hogy valóban birtokában van-e Wilmington a keresett Buddha-szobornak?

Valószínűnek látszott, hogy a szobor, ha még megvan, akkor ott áll valahol Wilmington lakásában.

Csüggedten ért ki az utcára. Tehát itt, a cél előtt torpan meg tehetetlenül. Ebbe nem nyugszik bele! Lehet, hogy az öreg fegyenc szelleme hirtelen segítségére sietett, vagy ami valószínűbb: bölcsész létére véletlenül egy praktikus ötlete támadt! Nem! Ezerszer nem! Megtalálja a módját, hogy bejusson Wilmington lakásába. Betör!

Megborzadt...

A közeli telefonfülkéből felhívta Félix Potaint.

– Itt „Columbus” iroda, Mr. Wilmington titkárnője. Főnököm nevében az imént kétszemélyes vacsorát rendeltem... Igen, igen... rue Mazarin 7... Hát kérem, a megrendelést szíveskedjék törölni... Valószínűleg holnap... Köszönöm...

Letette a hallgatót.

Most a fülke üvegén keresztül egy embert pillantott meg a túloldalon. Alacsony, kövér úr volt, rikító ruhában, monoklival... Már harmadszor látja ma... Az előbb a rue Mazarinon egy kisgyermeknek a labdáját adta át...

Nyomban tisztában volt vele, hogy őt követi. Ó, milyen ostoba volt. Hiszen valószínű, hogy a fegyenc keres majd egy embert, akit ő nem ismer, és így nyugodtan követheti, anélkül, hogy sejtené...

Akár őt követi, akár nem, meg kell szabadulnia ettől az embertől.

Kilépett a fülkéből. Mintha észre sem vette volna Corned-Beefet, sietett tovább. A sarkon taxiba ült, és bemondta a szállója címét. Később kinézett a kocsi hátsó ablakán. Egy autó követte. Valószínűleg a rikítóruhájú ül benne. Előreszólt a sofőrhöz:

– Monsieur... Itt van tíz frank... Egy aszfaltbetyár követ taxin. A legközelebbi sarkon forduljon be, és fékezzen annyira, hogy kiugorhassak. Azután menjen egy ideig cikcakkos úton, csalja maga után az üldözőmet.

A sofőr vigyorogva vette át a pénzt. A legközelebbi saroknál befordult, és nyomban fékezett, de nem állt meg.

Evelyn kiugrott az autóból, és egy kapu alá futott.

A sofőr beletaposott a gázpedálba, és továbbsiklott.

Mindez két másodperc alatt történt. A másik kocsi Corned-Beeffel máris bekanyarodott utánuk. A csel sikerült. Az üldöző gyanútlanul figyelte az előtte haladó autót, amelyből az imént ugrott ki Evelyn. És mert az üres taxi sofőrjének úgyis szüksége volt egy olajcsapra, miután sokszor lazult meg a tartályon a sróf, kikocsikázott, nyomában Corned-Beeffel, egy olcsó műhelyhez, a vincennes-i kapun túl, kis híján a Pčre-Lachaise nevű világhírű temetőnél.

Corned-Beef itt már sejtette, hogy baj van. Kiszállt, visszaküldte a taxiját, és a másik kocsihoz sietett. Ez csakugyan üres volt.

– Hol a hölgyutasa? – kérdezte a sofőrt.

– Nincs a kocsiban?

– Nincs.

– Nézze meg jobban, talán elbújt az ülés alá.

– Hallja! Maga tréfál velem?!

– Pillanatnyilag még igen – felelte vészjóslóan a sofőr, és úgy emelt fel egy nehéz franciakulcsot, mintha indián csatabárd lenne. Corned-Beef szeretett verekedni, és jelenleg a jogos önvédelem esetét látta fennforogni, de ilyen módon nem sokat tudna meg az emberétől, tehát jó arcot csinált az ügyhöz.

– Nézze, barátom, itt van tíz frank...

A franciakulcs csendesen lehanyatlott, és rézbőrű jellegét ismét elveszítve, közhasznúan függött a vezető kezében.

– Szóval, hol szállt le a hölgy?

– Mikor a partról a Boul’ Mich’-re kanyarodtunk, lassítottam, és kiugrott. Azt mondta ugyanis, hogy ön egy aszfaltbetyár. Én elhittem.

– És most, miután megismert?

– Most már biztosan tudom.

Corned-Beef értesült arról, ami fontos volt számára, tehát elhatározta, hogy megveri a sofőrt. Hiába! Jogos önvédelem, az jogos önvédelem, akkor is, ha nem sieti el az ember. Elvette tehát a sofőrtől a franciakulcsot és félredobta, azután néhány percig ütlegelte, miközben nyakánál fogva, nyújtott karral jól a falhoz szorította, hogy rikító ruháját kímélje. Mivel így csak egy kézzel verhetett, hogy pótolja valahogy e fogyatékosságot, néha-néha ötletszerűen térden rúgta a taxi vezetőjét.

A műhely ősz tulajdonosa elhúzta közelükből az olajoskannát, és ráült, hogy mintegy páholyból szemlélje a tanulságos eseményt. Corned-Beef elengedte a vérző sofőrt, és két ujjával lefricskázott egy kis mészfoltot a kabátjáról.

– Komolyan úgy véli, hogy aszfaltbetyár vagyok?

A sofőr vért szipákolt.

– Hm... most, hogy jobban megnézem, mintha háziasabb benyomást tenne az emberre.

– Helyes. Akkor vigyen el a Café Rome-hoz.

A tulajdonos átadta a megfelelő olajcsapot, benzint pumpált a tartályba, a sofőr a helyére ült, becsapta az ajtót, és megindult monoklis, rikító ruhájú vendégével a Belváros felé.

Corned-Beef izgatottan rohant be a kávéházba.

Rainer úr, a rablógyilkos, éppen egy főorvossal sakkozott.

– Bocsánat – mondta, mikor megpillantotta üzletbarátját, és felállt –, én jövök lépésre.

Miután végighallgatta a köpcös szomorú mentegetőzésektől hemzsegő előadását, így szólt:

– Érdekes! Gordon előre érezte, hogy a nő értelmesebb magánál. Szerintem vagy nem kezdő a hölgy, vagy maga öregszik. Úgy látszik, az idő vasfoga a szolid életmódú rablókat sem kíméli meg. Gordon elment abba a „Columbus” irodába, amelyikről maga telefonált. Itt megvárjuk. Ez a napirend.

– Ki hitte volna, hogy ilyen alattomos ez a lány – kesergett Corned-Beef.

– Tapintatlan eljárás volt egy jóhiszemű bűnözővel szemben. Ez igaz. Mondja, mit kér manapság egy taxi a Pčre-Lachaise-ig?

Gordon jött vissza izgatottan.

– A lány?

– Mr. Gordon – hebegte Corned-Beef – a leány megszökött... kiugrott a kocsiból.

Gordon a fogát csikorgatta.

– Ostoba! Most menjen, keresse meg lord Bannistert, és tartsa szemmel. Valószínűleg találkozik majd miss Westonnal. A tanár a Ritzben lakik, talán az ő révén újra megkapjuk a lány nyomát. Ide várok értesítést. Rainer, maga marad összekötőnek. Én megyek.

– Hová?

– A Buddháért. A rue Mazarin 7. alatt van a lakása.

– Legalább igyon előbb egy feketét – ajánlotta Rainer.

– Hülye.