3.

Megérkezett a tömött, lármás, füstös Tulipán Sörözőbe. Letelepedtek egy üres asztalhoz, és dr. Halász viharos sebességgel tájékoztatta Bányait a jelen levő szaktekintélyekről.

– A színházak legfőbb urai a pénzemberek – oktatta dr. Halász az újdonsült írót.

– Nem Málnásié a színház?

– Természetes, hogy az övé. Ezért ő ott nulla. Akinek színháza van, az nem sokat számít az intézmény vezetésében, mert a színházhoz pénz, sok pénz kell.

Tehát mindig akad valaki, aki nem a színházzal foglalkozik, ergo pénze van.

– De mégiscsak Málnási az igazgató... – jegyezte meg ismét bátortalanul, de a Szellem csak legyintett, mint annyian, ha Málnásiról volt szó.

– Mondtam már magának, hogy ő a színigazgató, tehát nem számít. Elmondom magának a kabaré különleges hierarchiáját – és bal mutatóujjával jobb keze hüvelykéhez ért: – Az első személy, grata persona, akitől minden függ, Fuksz néni, a házivarrónő...

– Tessék?

– Fuksz néni. A lánya révén, mert ez Amerikába vándorolt, és férjhez ment Prezényi mérnökhöz. Prezényi mérnök a háztulajdonos fia, és így a háztulajdonos már több alkalommal Fuksz néni közbenjárására kegyelmezett meg Málnásinak, először a mohácsi művészidőkben. Ez a vészes konzorcium fél évig tartott, és mohácsinak azért nevezik, mert 1526 pengő volt a legjobb heti átlag. Közvetlenül Fuksz néni után – mutatóujjával most a másik mutatóujjához bökött – következik... izé... Csillag Sári... Ezt nem részletezem... – krákogott, csavargatta a nyakát gallérjában. – Magam sem tudom... biztosan... de tény.

Bányai kissé elsápadt belülről. A „menyasszonya” ilyen titokzatos faktor a színháznál, és... és ő nem tudja. Csak nem féltékeny? Lehet álmatlanság is. Illetve álmosság. Mindenesetre rossz érzés, hogy nyelni kell tőle, és egy mély lélegzet sem könnyít a nyomáson.

– És csak utánuk jön Málnási? – kérdezte rekedten.

– Hol jár még Málnási! – felelte elnéző mosollyal e naivitás felett dr. Halász. – Harmadsorban következik Dutzler, a kellékes, aki négyezer pengő készpénzzel és kétezer pengő kellékkölcsöndíjjal úszik Málnási után, és mit kaphat törlesztésül mást, mint azt, hogy a művészi vezetésbe állandóan belebeszélhet. Tavaly levetetett egy darabot a műsorról, mert sértette a magánéletét. Valami hasonló történt vele fiatalkorában, mint amiről a darab szólt. – Most a gyűrűsujjára bökött, és ezzel már a negyedik ujját tartotta jelentősen Bányai orra elé: – De nyomban utána, mellékesen talán a többiek felett is olykor, Kerényi Terka következik.

– De hiszen nem is tag.

– A Fuksz néni és a Dutzler tán azok? Kerényi Terka hatalma idényszerű jelleggel bír. Rendkívül megnövekszik, mikor a Nagyember fordul hozzá tanácsért. De úgyis elég hatalmas, ha kezdeményez és felkeresi a Nagyembert, egy halaszthatatlan intrika ügyében. Ez úgy történik, hogy elhívja vacsorázni, szórakoztatja – és sóhajtva közbeszúr egy nota benét –, mivel, sajnos, igen jópofa, és ez mindnyájunk átka; szóval vacsora után, a kellemes jó hangulatban, egy pontosan irányzott viccel leterít valakit.

– És kicsoda a Nagyember?

– Ezt maga nem tudja? A Nagyember, aki egyáltalán nem számít, de minden tőle függ. Nem számít, mert sejtelme sincs a színházról, és tőle függ minden, mert dúsgazdag felnőtt- és babakelengye nagykereskedő, és korlátozott mértékig ugyan, de végszükség esetében Málnási mögött áll pénzügyileg. Most még következik az ötödik tényező, akivel jóba kell lenni, mert Málnásit bizonyos vonatkozásban irányíthatja, ez Rézovics Alfréd kárpitos és díszítő, aki a ruhatárt és a büfét bérli, továbbá nyolcezer pengő óvadékkal gyászolja vaksorsát, amiért Málnásival megismerkedett. És most esetleg Málnási következik, de ez nem biztos, miután annyi embernek tartozik, és annyira kedélyes, hogy készpénzfizetésen kívül minden kérést teljesít.

Bányainak fájdalmas szikra röppent fel az agyában.

– Csillag Sári is... a Nagy... a Nagyemberre van... befolyással?

– Mit tetszik?... No igen... A Nagyember feltétlen hódolója Csillag Sári művészetének, de... ez hófehér romantika.

Elakadt. Búsan nézték egymást. A kövér dr. Halász és a sovány, cinegefejű Bányai, író, vőlegény, dezignált fegyenc és elvarázsolt bankhivatalnok. Ki lenne olyan naiv, hogy egy felnőtt- és babakelengye nagykereskedő hófehér, regényes hódolatában higgyen? Ez még Bányai tájékozatlanságát is meghaladó, gyerekes feltevés lenne.

Most Bányai mögül finom illatszerfuvallat érkezett, selyemsuhogás kíséretében és az elegáns Kerényi Terka karperecektől zörgő csuklója közvetlen a füle mellett leereszkedett, és egy apró, formás, kemény kéz nehezült az író vállára.

– Mondja, maga szélhámos... – szólt gorombán, de nevetésbe vibráló hangon dr. Halászhoz.

Bányai vállára támaszkodva!

Egy hatalmas rókafarok is megcirógatta a fiú arcát, a művésznő válláról csüngve.

– Csókolom kezeit, művésznő – szólt felugorva dr. Halász, és megcsókolta a feléje nyújtott kacsót.

– Miért nem jött fel a kottákért? Maga mindig dumál, dumál, azután sehol semmi!... Menjen odább, engedjen leülni. – Bányai, félig kiszorítva, odább húzódott az energikusan helyet foglaló Kerényi Terka ellenállást nem tűrő vonulatától, és kissé káprázott a szeme, ahogy a művésznő briliánsoktól dús ujjai szájához vitték a cigarettát, és amúgy is gömbölyű arca felfújódott a beszívott füsttől. – Holnap délben jöjjön fel, kaphat ebédet is, és vigye el a kottákat... Ki ez a fiatalember?

Kerényi Terka köpcös volt, középtermetű, markáns hangon beszélt, nagyokat nevetett, és ami a szívén, az a száján. Pályája kezdetén, vagy huszonöt év előtt (egyesek szerint harmincöt is lehetett az évek száma), mint jónevű szubrett szerepelt. Azután elhízott, és most már csak kisebb szerepekben jelenik meg olykor a közönség előtt. A szeme sarkában néhány finom ránc jelezte, hogy Kerényi Terka, az okosságáról, humoráról, bölcsességéről ismert komika felett már elmúlt a „bolondos idő”. Az a bizonyos „bolondos idő”, amikor Kerényi Terka nevével kapcsolatban a szelídebb és botrányosabb szerelmi ügyek az egész fővárost izgalomban tartották.

Hogy nem süllyedt vissza a letört művésznők alkonyának magányos, sivár Hadészébe, azt már nem a barátainak, hanem barátnőinek köszönhette.

Kerényi Terka az ország ismertebb művésznőinek kedvelt barátnője volt. Következő közismert tulajdonságai miatt:

1. Isteni pofa.

2. Okosabb, mint az összes „okosok” együttvéve.

3. Boszorkány, aki mindenkiről mindent tud (színésznők életkorát, előre látható szakítást, kezdődő szívügyeket, darabok bruttó bevételét stb.).

4. Utoljára, de nem utolsó-, hanem legelsősorban, jaj annak, akire megharagszik, és elkezd az illetőről jó „bemondásokat” terjeszteni.

A jó „bemondás” ciánkálija rettegett fegyver az olyan markánsan szellemes nő birtokában, mint Kerényi Terka. Hagyján, ha azt mondják egy művésznőre, hogy öreg, nem baj, ha dühösen szidják, hogy rossz a szerepében, de végzetes egy szellemes szójáték, amit felkap a város. Ezt nevezik „bemondás”-nak. Egy eszpresszóasztaltól indul el útjára. És a klubokban, kávéházakban, kulisszák mögött két hétig röhögnek rajta. Egyszer Szerémi Melittáról, a csodálatos operettcsalogányról azt mondta, hogy ő a magyar Abnorma Shearer. És nyomban röhögött is hozzá harsány, mély hangján, hogy a szemei szinte eltűntek teljesen, mert így szokott nevetni. A primadonna három hétig nem ment az utcára, és visszavonult a társasélettől.

Azután: állítólag Kerényi Terkának sok pénze van. Az bizonyos, hogy gyűrűkben, karkötőkben, brossokban megnyilvánuló szertelen ékszerimádata, valamint gyönyörű róka- és egyéb szőrmegyűjteménye alátámasztja ezt a vélelmet. Állandóan „pöfékeli” a cigarettákat. Így nevezik azt a dohányzási módot, mikor valaki beszívja és kifújja a füstöt, anélkül, hogy egyetlen szippantást is leszívna a tüdejére. Így, váratlan kacagásaival együtt, felfújódó arcából némi füst robban ki. Hogy külön detonáció jelleget adjon amúgy is explóziószerűen harsány jókedvének.

Ki nevezte el Csali Babának? Rejtély. A szerzőséget mindenki tagadja. Mindenki tudja, hogy jaj lenne az illetőnek Kerényi Terka rosszindulatú humora következtében. A sötétben rejtőző tettes azonban e jól irányzott mondással, sok áldozat vérbosszújaképpen, elsőrangúan szíven döfte Kerényi Terka hiúságát.

Csali Baba!

Külső ember nem érthette. Bennfentesek valamennyien tudták, hogy miről van szó. Csali Baba negyven napló tulajdonosa. E negyven napló minden oldala megható és ábrándos feljegyzés szerelmeiről. Hogy írói géniuszát a művésznő miért kvart alakú, százlapos, hitelesíthető, perforált és fóliabeosztással ellátott, úgynevezett pénztári naplókba írta, erre éppoly kevéssé lehet felelni, mint arra, hogy miért kedvelte Leonardo da Vinci a beborult ég szürkés megvilágítását, amikor megszállta az ihlet és ecsetjéhez nyúlt. Miért szerette Balzac, ha szobájának klastromcellaszerű környezetében, egyesek szerint barátcsuhában, dolgozhatott, vagy hogy ne is említsük

Schillert, az unalomig ismert rohadtalma-illat nemtőjével. Ki tudja elemezni egy művészlélek különleges követelményeit az alkotás szent ihletéhez? Kerényi Terka szerelmes történeteit ezen merkantil hangulatú „Napló” címkéjű könyvekben álmodozta röviden és tömör stílusban, úgyhogy mindössze negyven darab százlapos könyvben leírhatta legjelentősebb szerelmeit.

Hogy a kevésbé jelentős szerelmeivel együtt hány kötetet tennének ki Kerényi Terka összes művei, ezt a klubban egy hivatásos biztosítási matematikus megkísérelte kiszámítani, (de úgy mondják) befejezetlen maradt a valószínűségszámítás, mivel a művészklubban senkinél sem volt logaritmustábla, hogy megfelelő botrányra emeljék a negyven napló tartalmát.

Az igazi, önzetlen, művészi alkotás idővel elnyeri jutalmát. Kerényi Terka negyven naplója állítólag nagymértékben hozzájárul gondtalan életéhez. Egészen komolytalan vagy legalábbis hajdan kevésbé komoly kiválóságai az ország társadalmi életének sosem mulasztották el Kerényi Terka úri diszkrécióját honorálni, amennyiben megjelent náluk a művésznő, és súlyos gondjai felől panaszkodott.

Mindezt dr. Halász már dióhéjban vázolta Bányai Ferenc írónak a sörözőbe való megérkezésük után, abból az alkalomból, hogy Kerényi Terka művészektől zsúfolt asztala mellett elhaladtak.

Kerényi Terka is viharzott, mint Csillag Sári, de nem az az ideges rapszódia irányította, ami Csillag Sárit olyan félelmetessé tette. Szó sincs róla.

Kerényi Terka izmosan viharzott!

Fölényesen, mindent elsöprően, jókedvűen és huszárosan. Csillag Sárit a határozatlanság és a pillanatnyi hangulata sodorta egyik ellentmondásából a másikba. Barátságuk éppen ezen a rendkívül nagy ellentéten alapult. Amikor Csillag Sárin erőt vett a sírógörcsbe torkolló hisztérikus rohama, Kerényi Terka megmondta neki, hogy „Édes fiam, ha valaki hülye, azon nem lehet segíteni! Az életben mindent úgy kell venni, ahogy van, és nem szabad egyszer szerelmesnek lenni, egyszer megsértődni, dühöngeni és sírni, ez mind marhaság! Én mondom neked! Egy frászt fiam, a férfiakért!”

Csillag Sári ilyenkor sírva a nyakába borult, igazat adott neki és csak arra kérte, hogy adjon kölcsön neki egy revolvert, mert öngyilkos akart lenni. A revolver helyett felajánlott „egy nyavalyát” már a díványon vergődve vette tudomásul, közben sűrű harapásokkal széttépett egy zsebkendőt.

Ez volt körülbelül a két nő százhúsz kilométeres tempója között a különbség. Dr. Halász azzal a sanda gyanúval nézte Kerényi Terkát, amely Arany János szerint bizonyos embereket szemrevesz ölyvként.

Csak a kottákért ült volna ide?

Néhány régi szólószámát, amit szerzői joggal együtt vásárolt annak idején, ki akarta nyomatni a fényképével, hogy ismerőseinek ingyen szétküldje, amiből rendkívüli anyagi hasznot remélt, mint általában a tiszteletpéldányok kiadói. Dr. Halász kottákkal is foglalkozott. Ezenfelül Kerényi Terkának mindent meg kellett tenni. Akárhogy gyűlöli is ezt a bestiát, végre is első az üzlet. Arca tehát legédesebb mosolyára húzódik, és úgy feleli:

– Holnapra mindent elintézek, cukros művésznő. Már beszéltem a kiadóval, a nyomdásszal.

– Engem ne főzzön! – felelte akkurátusan, és sziporkázó ujjaival megfenyegette. – Nálam akkor nyert, ha látok valamit. Szereti a töltött gombát?

– Imádom!

– Hát majd ehet, amennyit akar! De azt megmondom, ha három nap múlva nem jelentkezik azzal, hogy mit csinált, az én szemem elé többet ne kerüljön! Főztem magának a szigeti direktort, hogy játssza el azt a Brucsek-operettet, amiből százalékot kapott. Tehát maga hálátlan, sötét alak, amíg mindent el nem intézett! Ezt vegye tudomásul! Akar egy cigarettát?

És felkattintotta az aranytárcát. Dr. Halász rágyújtott, és azt gondolta: „Ilyen egy piszok! Azt nem említi, hogy fél százalékot leadtam neki a Brucsek-operettből a főzésért.” És ezt mondta, legszélesebb mosolyával:

– Azt hiszi, megőrültem, hogy pont egy cukros, legokosabb Kerényi Terkát az orránál fogva vezessek?

– Nahát azért... Maga kicsoda? Kérdezem újra.

– Ez Bányai Ferenc barátom, egy új író – és elragadtatva széttárta a karjait –, micsoda zseni!

– Bányai vagyok – szólt vékony hangján. Dühös volt dr. Halászra, és megcsókolta Kerényi Terka kezén a hűvös ékköveket. Ez a pasas ízléstelen reklámot csinál neki állandóan.

– Maga tehát író! – mondta Terka.

Dr. Halász megoldotta a titkot.

Affene!

Lehet, hogy Kerényi Terkának tetszik a cinegefejű! Tetszik! Kerényi Terkának egészséges szemevillanása van. Egyformán néz egy rokonszenves férfira vagy egy tál hideg, angol bélszínre, krumplisalátával és majonézzel. Az éhes ember előlegezett öröme csillan meg tiszta, nedves tekintetében, és mosolyog, és hófehér, nagy fogai mind látszanak, de látszik két szája szögletében néhány pihétől dekoráltan, egy-egy finom vonalnyi ránc is. Ezt ő tudja, és nem törődik vele. Csak úgy rávillant Bányaira, szemmel, foggal, ékszerrel és zörgő, hosszú körmeinek rózsaszín sugárzásával.

– Darabot írt?

– Elsőrangú darabot! – menedzselt dr. Halász bele a vakvilágba, ösztönösen.

– Egy tréfát... – javította ki Bányai, és elpirult, és nem is tudta, mért. – Ez az első próbálkozásom.

– Csak vigyázzon erre a dr. Halászra! Ez mindenről leszedi a tejfelt!... No jó, jó! Ne rémüljön meg! Előbb-utóbb úgyis mindent megtud magáról!

És akkorát nevetett, dr. Halász kezére csapkodva, hogy rövid köhögési roham vett erőt rajta, mert torkára szaladt a füst. Azután a szemét törölgette.

– Ni, ott van Perényi! Megbocsátanak egy percre – szólt dr. Halász, mert úgy látta, ismét ideje, hogy eltűnjék az ifjú mellől. – Halló, Perényi!

Odasietett egy kopasz, nyurga, monoklis emberhez, akivel semmi dolga nem volt. Hogy miről beszélgettek, az feljegyzésre sem érdemes, mert Kerényi Terka nem volt az átmenetek híve, és Bányai egy mondata közben energikusan legyintett:

– Ez mind szamárság! Utálom ezt a füstöt, és szükségem van egy jó feketére. Kísérjen el, maga nagyon kedves fiú... Csak elköszönök a társaságtól.

Fölállt, elsimította a ruháját, és ha nem is könnyedén, de hamar kievickélt az asztal és a pad közötti részből. Kis, telt alakja, sikkes, szemtelen, dallamos járása, a válláról ritmusban lengedező rókafarokkal, ahogy pöfékelve és nevetve átsietett a társaságához, azt bizonyították, hogy Kerényi Terkának sok esélye van a férfiaknál, ha az úgynevezett „bolondos idő” kissé eljárt is felette.