5

...Evelyn belülről nem fogadta olyan biztonsággal a fegyenc szavait, mint ahogy mutatta. Nagyon valószínűen hangzott, hogy nincs sok esélye sikerrel küzdeni Charles Gordon ellen, aki rablógyilkolás terén elsőrangú referenciákkal rendelkezik.

De mit tegyen? Társuljon jogos örökségének megszerzésére egy rovott múltú egyénnel? Tanácskozzon egy gyilkossal? Mit is szokott mondani Bradford bácsi? „A tisztesség olyan, mint az igazi úriszabó: nem ismer alkut.”

Lesz, ami lesz! Harcolni fog!

Mindenütt van rendőrség, mindenütt akad gentleman, aki adott esetben megvéd egy hölgyet. És ha nem? Jöhet újra a szegénység.

Végre is mit tehetnek ellene?

...Mikor a vonat befutott Párizsba, megkapta a választ erre a kérdésre is. Alacsony, ősz csomaghordó ragadta meg elsőnek kisebbik, sárga bőröndjét, és rohant a kijárat felé. Evelyn a másik poggyász mellett várt rá, hogy ismét jelentkezzék.

De a csomaghordó még jó tíz perc múlva sem tért vissza. Egyáltalán, ez a csomaghordó soha többé nem tért vissza. Elvitte a sárga bőröndöt, amiben az eladási napló volt. Ha Evelyn ismeri történetesen a harmadosztályú utasokat is, akkor tudta volna, hogy a csomaghordó Rainerrel azonos, aki közvetlenül érkezése előtt, egy sapka és egy zubbony segítségével átváltoztatta külső megjelenését, hogy elég megtévesztő legyen a rögtönzött szerephez.

„Még jó – gondolta Evelyn –, hogy az eladási naplóból kitéptem a fontos lapot, és az írómappámba tettem, a nagyobbik bőröndömbe.”

Gordon már nem találta ilyen jónak az esetet, mikor szorgalmasan végiglapozva a naplót, éppen az a lap hiányzott, amelyen a május havi feljegyzésekkel együtt a Buddha eladásának dátuma is szerepelt.

– Nem értem – mondta Rainer, miután néhány percig figyelmesen szemlélte, amint Charles Gordon két öklével a homlokát üti –, miért ilyen ideges? Továbbra is szemmel tartjuk a leányt, és kész. Majd csak kiderül előbb-utóbb, hogy kit keres Párizsban, és annál lesz a gyémánt.

– Ó, maga optimista! Honnan tudja, hogy legközelebb nem fog becsapni bennünket?

– Gondolom. Jelenleg Corned-Beef követi. Talán a legközelebbi lépésnél már nem is lesz a címre szükség, amit nem ismerhettünk meg, mert maga néhány órával később szabadult. Ez az átka a fegyházéletnek: az ember nem távozhat az intézetből akkor, amikor éppen kedve tartja. Hol ebédel?

A fegyencet olykor idegroham környékezte Rainer váratlan és általában hétköznapi kérdéseitől.

– Köszönöm! Én már jóllaktam!

– Akkor ajánlom, hogy igyon kávét a Café Rome-ban, de az emeletre menjen, mert ott egy török nő főzi, és... Na! mit dobálózik?!

Hajszálnyira a feje mellett repült el egy nagy könyv. Ebéd után Rainert felhívták a Café Rome-ban telefonon:

– A hölgy negyvenféle járműre szállt fel – jelentette Corned-Beef –, úgy látszik, sejtette, hogy követik, és így akart lerázni mindenkit a nyomából. Természetesen nem sikerült. Végül a rue Mazarin 7. alá ment, onnan a rue Salpetričre 12-be, a „Columbus” utazási iroda igazgatójához. Most bent tárgyal, én a szemközti fülkéből beszélek, látom, ha közben kijön, és tovább is a nyomában maradok. Mondja meg Gordonnak, hogy a rue Mazarin 7. alatt özvegy Mrs. Brandes iránt érdeklődött a leány, és megtudta, hogy csak Edward Wilmington, a „Columbus” iroda igazgatója lakik ebben a lakásban. Vagy nála van a szobor, vagy általa lehet a nyomára akadni. Jó lenne, ha Gordon felkeresné ezt a Wilmingtont, és egyenesen a szobor felől érdeklődne.

– Jó. Mindent elmondok Gordonnak. Nemsokára itt lesz.

– Megyek! A nő kijött...

– Halló!... Várjon...

– Mit akar?

– Nem tudja véletlenül: lesz ma lóverseny?

Corned-Beef szó nélkül letette a hallgatót.