Kilencedik fejezet
Lord Flathernyt meglátogatja egy ügyvezető igazgató. Mr. Leonidas kissé pénzéhes lesz. Folyik a láva, és folyik a vér... Megtudjuk, hogy a hadseregszállítás hazafiúi kötelesség, és a modern parcellázás nem ismer akadályokat. Mr. Claytont lebeszélik arról, hogy kriminalista legyen, és így, hála egy japán tűzhányónak, Marynek nem kell tíz évig várni.
1
Életük, ez a külsőségek iránytűjétől, társadalmi sablonok kormányától megfosztott hajó eddig is elég keservesen bírta a szenvedés viharát. De a végső hajótöréstől mégis megóvta őket a tudat, hogy előbb-utóbb visszakerülnek Londonba. Ám közelgett a hajnal, és most már bizonyos volt, hogy tekintélyüknek, érdekeiknek nem tartoznak többé semmivel, néhány óra még az egész, és létezésük utolsó jelenetére legördül a halál forró függönye...
Most végre eljött a pillanat, hogy Thomas nyíltan feltárja a szülők előtt a helyzetet: Elly zenei műveltsége, sajnos, nem alkalmas arra, hogy valaha is gordonkaművésznő legyen belőle. Ezt nem mondta volna a szemükbe, de az ügyvéd szemrehányással illeti őt, amiért Viktóriával karonfogva járkál, tehát bevallja őszintén, hogy ő mindig Viktóriát szerette, csak anyagi ügyek miatt udvarolt Ellynek, de már úgy sem bírta volna soká, mert a lány minden este gordonkázott, és a hegedűművész ilyenkor reggelig fejgörccsel fetrengett, miután hazament.
Ezek után Viktória már azt sem bánta, ha meghal. Boldog volt.
Karonfogva járt Thomasszal! És Elly látja! Elly, aki annyiszor megalázta, miután tönkrementek, és nem tarthatott lépést velük. Boldogan sétált a művésszel, és mindketten sírva fakadtak olykor.
Elly dühösen villogó szemmel lépett a mérnökhöz.
– Mr. Gordon! Ön nem tudta eddig, hogy első látásra mennyire szimpatikus volt nekem...
A mérnök rémülettől hűlő szívvel érezte talpa alatt enyhén remegni a földet.
– Igen? – hebegte, és nyelt. – Ez... érdekes.
– Mr. Gordon! – mondta hevesen, és megragadta a fiatalember karját. – Én önnel akarok meghalni!
– Igazán megtisztel – felelte siralmasan a lelkes ajánlatra.
Pedig nemcsak a láva közeledett feléjük. Már leselkedett rájuk egy másik démon is, amelyik az utolsó pillanatok irtózatát akarta még szörnyűbbé fokozni.
Néhány katona azok közül, akik a sivatagban csatlakoztak hozzájuk, betört a raktárba, beverte a rumos hordó fenekét, előkerült a whisky is, és ittak. Bill, a bilincstörő lett a vezérük. Ittak, és némelyik rikácsoló hangon énekelt.
– Fiúk... Reggelre, azt hiszem, befellegzett nekünk – mondta az egyik. – Most már nem kell törődni semmivel.
– Eddig ez a Bradley a saját szakállára dolgozott, és mi elég ostobák voltunk kikaparni neki a gesztenyét!
– Bradley nem parancsol többé! – jelentette ki határozottan Bill, és úgy összeszorította a poharát, hogy a markába tört.
Azután kinyitotta a kezét. Az üvegcserepek csörögve estek a lábához, és néhány kövér, sötét vércsepp is hullott utánuk.
– Ez nem lesz így jó – szólalt meg most valaki mellettük. – Verekedést akartok?
Haagen lépett elő a fa mögül. – Te vagy?... Jó, hogy jössz. Mondd meg Bradleynek és a barátaidnak, hogy torkig vagyunk veletek. Az utolsó órákban mi parancsolunk! Akinek nem tetszik, az majd elém áll – süvöltötte rosszindulatú, állati arccal Bill, és hatalmas gorillakarját összecsukott ököllel a hollandus orra alá tartotta.
Távol, mint egy bíborszínű üveghenger, gördült a közelgő, forró sárkoporsó, amely rőt színű fényével besugározta a tájat.
– Miért akartok verekedni? – kérdezte változatlan nyugalommal Haagen.
Az egyik katona már berúgott. Most nyersen, érdesen nevetett, és újabb pohár rumot töltött.
– Mert ti hoztatok ide, a pokolba... Bár ne találkoztunk volna veletek... Biztos becsaptatok volna végül, és elszöktök a váltságdíjjal... Hát most itt döglünk meg mind! De addig is az erősebb parancsol!
Haagen elment, hogy megkeresse Bradleyt. Rekedt nótázás, törött üvegek csörömpölése és otromba röhögés követte még néhány percig.
Ezek egy óra múlva teljesen részegek.
És akkor?...
A hegyoldal tisztásán megpillantotta a foglyokat. Néhány nő is üldögélt ott csüggedten, és a lomha füstpárákkal közelgő rózsaszínű halált bámulták.
Vajon miről beszélnek?
És Claytonné búsan nézte a távolban sétáló hegedűművészt Viktóriával. Szomorúan férje vállára dőlt, és azt mondta, hogy most már úgyis vége mindennek... de ezt az alakot nem lett volna szabad beengedni a házba...
– Hát most is? Itt is?... – mondta panaszosan az ügyvéd. Az asszony összerezzent.
– Mit értesz ez alatt, hogy „most is”? Hogy eddig rossz volt mellettem lenni, és „most is” csak bántlak?... Igen? Csak mondd ki! Tessék... Mondd, hogy házsártos voltam!
Az ügyvéd tiltakozott szavainak elferdítése ellen. Nem akarta az asszonyt bántani, de az visszautasítja, hogy „ezt az alakot” ő hozta a házhoz. Ha emlékszik még, és egy anyának legyen memóriája, ő Clayton, sohasem nézte jó szemmel a táncestélyeket, házimulatságokat, mert tisztában volt vele, hogy ez lesz a vége... – Mi lesz a vége? – kérdezte harciasan az asszony. – A táncestélyek miatt tört ki a tűzhányó?!... Az ügyvéd visszautasította a nemtelen malíciát. Csak utalni akart arra, hogy mindig ellene volt az estélyekkel kapcsolatos pénzpocsékolásnak. Az asszony arra hivatkozott sírva, hogy a saját pénzét pocsékolta. Ennyi jogában áll, miután hozományával vagyonossá tett egy jelentéktelen ügyvédjelöltet... Hát így vagyunk, asszonyom!... Igenis így vagyunk, uram! A pénzt, a karriert nekem köszönheti! Mert elvett... Elvettem, asszonyom, nem úgy, mint az előző két vőlegénye... Gaz rágalom!... Dehogy rágalom! Tudtam már akkor is! Vagy azt hiszi, hogy hülye vagyok?... Igenis azt hiszem... Elég! Elég! Sajnálom, hogy magával kell meghalnom... Én meg azt, hogy magával kellett élnem...
Ezek után már senkit sem lepett meg, mikor Burtonné egy heves vita közben kimondta mindenki előtt, hogy Rellingné trapézművésznő volt! Relling keményen szólt rá Burtonra, hogy mérsékelje a feleségét, mire Burton közölte Rellinggel, hogy nem szereti az olyan ember gerincességét, aki az ő zsebkendőjéből csinál sálat magának, mint ez esetben Relling.
Távolról durva énekkórus hallatszott, dőlt feléjük a halálos láva, és ők valamennyien hátat fordítottak egymásnak.