2

Azt hiszem, a tanárt az sem lepte volna meg jobban, ha a londoni lakásában merengő, kitömött rinocérosz lép be a kabinjába, hogy egy barátságos pókerre invitálja, ha nem alkalmatlan a személye... Ez különben is a jobbik eset lett volna Bannister számára, mert egy kártyás rinocérosszal szemben talán könnyebben találja el a megfelelő hangot, mint ezzel a hölggyel itt, lila pizsamában, akit Evelyn Westonnak hívnak, papucsban van, és üldözik.

Elsősorban úgy vélte, hogy leghelyesebb, ha azonnal felemelkedik, azonban átkozottá tette a helyzetét régi haragosa, a teáscsészék kiterjedt családjának egy tagja, amely megragadva a kellő alkalmat, nyomban a földre zuhant. De az asztalkendő, ez az undok polip, közben a gombjára csavarodott észrevétlenül, rojtjaival, ettől azután elindult a cukortartó, a borszeszfőző, és végül a könyv, mint valami Dugovics Titusz, magával rántott egy rumosüveget a mélybe.

Ilyen még egyszerűen nem volt!

A nő jött, és a helyiség berendezése romokban hevert. Széttörő tárgyak haldokló csörömpölése töltötte be a kabint, és a kiborult porcukor csendesen agonizált egy rumtócsában a szőnyegen.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte lord Bannister csüggedten.

A leány szomorúan meredt a kabin egykori berendezésére.

– Kérem... engedje meg, hogy itt töltsem az út hátralevő részét. Hiszen nemsokára megérkezünk... Üldöznek...

– Talán a kabinjához kísérem...

– Nem, nem! Nem engedem, hogy kilépjen... hogy miattam önt is... bántsák! Gyilkosok lesnek rám! Az egyik hat évet ült most... Bocsánat... máris megyek – és elindult...

A tanár látta, hogy a lány reszket. Nem engedte kilépni a kabinból. Megfogta a kezét. Jéghideg volt.

– Üljön le, kérem. Mindenekelőtt igyon egy korty whiskyt.

Miután leült, és megkóstolta a whiskyt, kissé nyugodtabb lett. Lord Bannister viszont annál nyugtalanabb.

– Nem tartom ezt... egészen elfogadhatónak – mondta.

– Egy gyilkos üldöz... Itt áll kint... nem merek a kabinomig sem menni... – hebegte Evelyn.

– Na de hát az én kabinomban nem maradhat így... reggelig. Ezt úgy az ön jóhíre, mint az én felfogásom tiltja!

– Igaza van, Mylord... – Elindult az ajtó felé, de olyan szánalmas volt félelmében, olyan siralmasan gyáva, hogy a tanár eléje állt.

– Így nem engedem el. – Idegesen járkált, és néhány pennyt csörgetett a zsebében. – Azt hiszem, nincs abban semmi, ha ilyen izgatott állapotban egy orvos társaságában tölt néhány órát. Tessék, foglaljon helyet. Nemsokára hajnal lesz, és Calais-ba érünk. – Nem túl barátságosan mondta ezt, és még hozzátette, hogy: – Ne vegye rossz néven, ha ideges vagyok. De hát, végre is... egy gentleman élete nem átjáróház.

Kissé dühös volt. Egyszerűen leült az asztalhoz, felütötte a könyvét, és olvasni kezdett. Evelyn nagyon szégyellte magát, és szomorúan figyelte Bannistert. Azután letérdelt a szőnyegre, és látogatásának következményeit kezdte szedegetni. A tanár önkéntelenül odapillantott. Hm... úrinőnek látszott. Pedig bizonyára valami kalandor vagy még rosszabb.

– Ne fáradjon – mondta –, reggel a boy eltakarítja.

– Tanár úr... én igazán végtelenül sajnálom...

– Kérem, most már nyugodjunk bele. Ez a pár óra majd elmúlik, és remélem, nem lesz pletyka a dologból, mert azt nem szeretném. Tulajdonképpen mit akarnak magától, miss Weston?

– Egy régi családi ékszer után kutatok. És egy gyilkos, aki véletlenül értesült az ékszer rejtekéről, állandóan a nyomomban van.

– Nagyon sajnálom. Általában sajnálom az embereket, hogy annyi szenvedést és erőfeszítést pazarolnak mulandóságokra. Pénz, családi ékszer... Ha tanult volna filozófiát, kisasszony, akkor tudná, amit Arisztotelész mondott: „Ami nem örök, az nem igaz.”

– Én tanultam filozófiát, Mylord, de sajnos, úgy tudom, hogy ezt nem Arisztotelész mondta, hanem Hermész Triszmegisztosz.

Kínos szünet támadt. Őlordsága mindig tudta, hogy a filozófia gyenge oldala. Éppen ezért jobban fájt balfogása, mintha olyan pontján éri a döfés, ahol védettebbnek érzi magát.

Kimérten felelt:

– Az időpont nem alkalmas tudományos eszmecserére. Különben is úgy tudom, hogy nem ez okból látom magát vendégül nálam.

És újra a könyv fölé hajolt. Egy gentlemannek kötelessége megvédeni állítólagos veszélyben levő hölgyeket, de társalognia nem kell velük. Különösen, ha ezek egy világhírű tanár filozófiai idézetét kijavítják. És még különösebben akkor, ha elég vakmerőek ahhoz, hogy igazuk is legyen. Evelyn ijedten ült le Bannister mögött az egyik karosszékbe. Nem szólt többé.

A tanár a könyvbe nézett, de nem olvasott. Dühös volt erre a nőre. Már másodszor viharzik így át a nyugalmán, hirtelen felfénylő, élénk szőkeségének villámlásával. Mint a ciklon!

A ciklon!

Ez a helyes hasonlat. A tanár már átélte azt a fülledt, trópusi szélcsendet, mikor a falevelek lomhán rezdülnek, forró nyugalom feszíti a levegőt, és egyszer csak jön a forgószél!

Vajon mit csinál most a lány? Azért lassanként belátta, hogy kissé túl ridegen bánik ezzel a bölcsészetben járatos égiháborúval. Bizonyára szomorúan ül itt mögötte, valószínűleg sír, és moccanni sem mer.

Megfordult, hogy egy barátságos szót szóljon vendégéhez.

Evelyn aludt.

Nyitott szájjal, a támla sarka mellett lebillent fejjel, úgy aludt, mint valami hatalmas csecsemő.

A tanárnak el kellett ismerni, hogy ez a lány nagyon szép így.

Errenézve dörmögött valamit, azután tovább olvasott, időnként egy nyugtalan oldalpillantást vetve Evelyn felé. De az rendületlenül aludt. Nagyon fáradt lehetett.