4

– Jó napot. Miss Evelyn Westont keresem.

A lord megdöbbent. Mondhatnám azt is, hogy kissé elájult.

Az ajtóban egy jóképű fiatalember állt, lakkcsizmában, fehér bricseszben, kezében hatalmas parafakalap, szóval, hangosfilmeken látható trópusi öltözékben, amit kizárólag a kedvezményes utazások résztvevői viselnek. Abbáziában vagy Velencében mindennapi látvány az ilyen aranykarórás bőrharisnyák csoportja, de itt a trópuson kissé feltűnőek, és állandó derültséget idéznek elő mind a bennszülött, mind a polgári lakosság körében, ezek a legutolsó szaharai divat szerint öltözött turisták, akik ruházkodásukkal gondosan preparálják magukat a hőguta számára.

– Ki... hez van szerencsém... – hebegte a lord, rosszat sejtve.

– Nevem Eddy Rancing. Lord Bannister?

– Azt hiszem... Igen... Miért?

– Miss Evelyn Westont keresem. Beszélni szeretnék vele.

Őlordsága tétován nézett körül, mintha az imént tette volna le valahová a misst, csak most nem emlékszik már, hogy hová is?... Azután észbe kapott.

Kiegyenesedett.

– Nem értem, Mr. Rancing, hogy mit óhajt?

– Világosan megmondtam. Miss Evelyn Westont keresem. Utoljára az ön társaságában fényképezték le, Sir.

A lord ismét meggörnyedt, úgyszólván magába roskadt. Eddy zsebéből egy fotó került elő.

– Azt hiszem, ez a kép hiteles. És miután megtudtam, hogy lordságod a képen mellékelt hölggyel mint feleségével érkezett meg, tehát azt hiszem, jó helyre fordulok a kérdésemmel: hol találom miss Westont.

– Ön detektív? – kérdezte a tanár, egy bujkáló zsebtolvaj aggodalmával.

– Nem. Régi ismerőse vagyok miss Evelynnek. Néhány éve a szomszédságában lakom, egy Kings Road-i házban.

– Nem hiszem, hogy tisztára a jó szomszédság kedvéért követte ide Afrikába – jegyezte meg a tanár rosszkedvűen.

– Nem. Üzleti ügyben szeretnék beszélni a miss-szel.

– Ön melyik országnak kémkedik?

– Én? A Lappföldnek.

– Sir! Ön azért jött Afrikába egy operaházi kórista álruhájában, hogy rossz tréfákat mondjon nekem?

– Van olyan jó tréfa, mint az ön kérdése, Mylord.

– Miután a lapok azt írták...

– Néhány éve szomszédja vagyok miss Westonnak. Özvegy édesanyjával nagy szegénységben él, becsületes, dolgos teremtés, aki bizonyára ártatlanul keveredett ebbe a szörnyűséges ügybe.

A lordnak ez mind újdonság volt. Szóval, mégsem kémnő?

– Ez mind igen szép – mondta végül –, de sejtelmem sincs róla, hogy merre jár a miss, csak annyit közölhetek önnel, hogy ide nem tér többé vissza.

Eddy gúnyosan mosolygott.

– Bizonyos vagyok benne, hogy miss Weston vissza fog térni. Addig én nem mozdulok innen.

– Miután hátralevő éveimet nem kívánom az ön közvetlen környezetében eltölteni, kénytelen leszek...

– A rendőrségre menni? All right. Az százezer frankot jelent számomra, önnek valószínűleg fegyházat.

Fegyház!

A lord ernyedten hanyatlott a karosszékbe. Íme, a végzet. Sejthette volna, hogy ez a lány börtönbe juttatja.

– Nem akarok kellemetlenkedni önnek, Sir, csak megkérem, hogy viselje el a jelenlétemet.

– Mit csináljak. Erős leszek. Foglaljon helyet.

– Köszönöm.

Eddy leült, és nyomban whiskyt kevert magának az asztalon álló üvegből, azután könnyed, csevegő hangon szólalt meg:

– Valóban feleségül vette miss Westont?

– Nem. Mint utóbb kiderült, csak védelmeztem. Állandóan üldözték szegényt, és ilyenkor azt az eljárást alkalmazta, hogy engem felébresztett, és ő elaludt. Eddig bevált. Szóval, ön nem cinkosa miss Westonnak?

– Ismétlem, hogy miss Weston konzervatív polgári teremtés!

– Ehhez képest elég mozgalmas életmódot folytat.

– Jogos örökségét keresi.

– Ezt tudom. És egy úr becsületét. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy mind a két ügyben sokat végeztünk eddig. Szóval, komolyan itt akar maradni ezentúl?

– Igen. De nem sokáig. Szent meggyőződésem, hogy Evelyn rövidesen itt lesz.

– Ön, úgy látszik, egy angol Nostradamus. Megjegyzem, történelmi tény, hogy még ez a kitűnő ember is tévedett olykor.

– Nem tévedek. Jóslatommal kiérdemelem majd az elismerését.

– De nekem kissé drágán kell megfizetni ezt a jóslást – felelte szomorúan Bannister.

– Nem baj. Ha én Nostradamus vagyok, ön érezze magát Medici Katalinnak, és hozzon komoly áldozatokat jövendölésemért.

– Uram! Szavamat adom, hogy igazat mondtam. Huncut, pimasz gazembernek nevezhet, ha Evelyn Weston még egyszer visszatér ide.

– Sir – felelte sóhajtva Rancing –, mély tiszteletem kifejezése mellett közlöm önnel, hogy huncut, pimasz gazember.

Evelyn Weston állt az ajtóban.