3

Hajnalig tartott a támadás.

Mikor feljött a nap, még füstölgött a sík, de már csend volt. A francia csapatok egy része a menekülő kabilokat üldözte, a többieknek takarodót fújtak, ki-ki a századát kereste, és az egészségügyi osztagok vették át a csatateret.

Hosszú sorban vitték a hordágyakat hevenyészve bekötött sebesültekkel.

Az őrnagy egy vöröskeresztes osztaggal a 9-es közlegény földi maradványait kereste, ha ugyan fellelhető belőle még annyi, hogy ráismerjen.

Egyszerre meglepetten felkiáltott. Szembe jött vele Bradley! Kissé bizonytalan léptekkel, sárral, porral belepve, foszlányokra szakadt ruhában, de a görög orr... a homlok... a zöldes tekintet...

Kétségtelen, hogy ő az! A 9-es!

– Ember!

Bradley megkísérelt egy vigyázzállást.

– Alázatosan jelentem, mon...

Elvágódott.

Az őrnagy letérdelt az orvos mellé.

Csodálatos eset volt. A combját felhasította egy szilánk, és egy golyó a kulcscsont felett a vállába fúródott, azonfelül néhány horzsolás, de veszélyes sebe egy sincs a 9-esnek. Csak a kimerültsége verte le a lábáról.

Két hét múlva, mikor Marokkóban az egész helyőrség előtt Ribeaux tábornok a 9-es közlegény mellére tűzte a légió becsületrendjét, már a golyó helye is begyógyult.

Az őrnagy a tábornok mellett állt és Bradleyt figyelte.

Közömbösen nézett valahová a távoli égen vonuló felhők felé. Nem önti el az arcát az öröm pirossága, egy vonása sem rezdül, mikor a vezénylő tiszt „Gardez vous”-t kiált, az arcvonal tiszteleg, felharsan a trombita, és feje felett háromszor meglengetik a Becsület és Hűség trikolórját.

Semmi...

Bizonyos, hogy ezt az embert nem érdekli a dicsőség.

– Két hónapra ide Marokkóba helyeztettelek át – mondta a legénynek, mikor jelentkezett nála az irodában. – Előterjesztettelek altiszti vizsgára is.

– Köszönöm, mon commandant.

– Van valami kívánságod?

– Van, őrnagy úr. Szeretnék bevonulni a századomhoz.

– Szóval nem kell a szabadság. Vissza akarsz menni a frontra?

– Oui, mon commandant.

– Hm... – néhány lépést tett az íróasztala előtt. – Hát most mégis itt maradsz. Parancs. Érted?

– Igenis.

– Azután meghalhatsz, ha úgy tetszik. – Felkattintotta a tárcáját. – Gyújts rá...

Bradley kivett egy cigarettát.

– Nézd – folytatta az őrnagy –, néha az ember úgy érzi, hogy mindennek vége, és eldobja az életet magától. Pedig ha két-három hónapig várna, már nem is lenne olyan elviselhetetlen az élet. Ezért kényszerítlek akaratod ellenére garnizonszolgálatra. Tehát két hónap múlva jelentkezel, és ha még mindig a halált választod, nem gátollak többé semmiben. Megértettél?

– Igenis.

– Minden jót, Bradley Tamás. Rompez.