8
A ciklon első kisebb szélrohama belekapaszkodott az idegeibe. Jön! Már tervezgetéstől csillog a viharok istenasszonyának szeme, már kavarognak agyában az elhamarkodott, kusza ötletek, és hiába minden, azonnal felkapja sorsának forgószelébe az álomkór világhírű, de védtelen kutatóját.
– Ön ki akarja szolgáltatni a borítékot a hatóságoknak?
– Úgy van. De nem teveháton. Csak gyalogszerrel. Egy idő óta ugyanis betegesen idegenkedem a járművektől, nem tudom, méltányolja-e...
– Ha itt Marokkóban akarja megtenni, akkor együtt megyünk a rendőrségre. De nem tudom, hogy egy igazi angol úr humanista szelleme megtagadhatja-e segítségét, midőn egy védtelen nőről és egy ártatlanul meghurcolt ember becsületéről van szó.
– Ezen a jogcímen már egyszer estélyi, később éjszakai öltözékben végighurcolt fél Európán.
– Most csak egy közeli oázisról van szó.
– Most. De miután elindultunk, könnyen kiderülhet, hogy Cape Townig a legjobb akarat mellett sem áll módunkban megállni. Függetlenül attól, hogy a teve nem autó, és ha néhány rész leválik belőle, már ottragadunk a sivatagban.
– Ne gúnyolódjék! Jöjjön el, ha tetszik, akár erős fedezet mellett, Mahrbuk-oázisba. Mindössze két nap teveháton. Az írást magánál tarthatja, és csak akkor kell kiadni a kezéből, ha meggyőződött róla, hogy a legilletékesebb személyhez jut. Ha ezt nem teszi meg, akkor egy szegény család vagyonát, egy ártatlanul szenvedő ember tisztességét és ezt az egész pokoli küzdelmet, amit mostanáig folytattam, egyszerűen, önző kényelmi szempontok miatt feláldozza.
A ciklon tölcsére már emelte és húzta, érezte, hogy csökken az ellenállása.
– Meg tudja mindezt indokolni? Bizonyítékokkal?
– A nagyobb részére tanú vagyok – mondta Eddy.
– A többit pedig nyomban elmondom. Elsősorban arról van szó...
– Várjon! – vágott közbe a tanár. – Ne mondjon semmit. Meg akarom őrizni az ügyben tájékozatlanságomat. Azok után, amiket a lapok írtak, félek, hogy kevésbé állhatok rendelkezésére, ha informál. E pillanatban az én szerepem az ügyben a következő: miután ön beszolgáltatta nekem ezt a borítékot, azzal a kéréssel, hogy ne itt, hanem a Mahrbuk-oázisban adjam át a hatóságoknak, teljesítem a kívánságát. Azt hiszem, jobb, ha ennél maradunk, és én most nem tudok az ügyről. Így bizonyos fokig nyugodt a lelkiismeretem. Ön annyi sorsszerű hatalommal ruházott fel legnagyobb sajnálatomra, hogy nem merek ellentmondani. Figyelmeztetem azonban, hogy a Szaharán túl a Belga-Kongó vidéke következik, és ide sem az örökségért, sem embertársaim becsületéért, sem azon oknál fogva, hogy önt üldözik, nem követem. A Szaharánál tovább nem megyek!
Evelyn szomorúan nézett rá.
– Biztos ebben, Sir?
A tanár határozottsága megingott.
– Mindenesetre... nagyon meg kellene indokolni... – mondta bizonytalanul –, de ha mennék is, mondjuk, Kongóba, Cape Townnál tovább semmi esetre sem... illetve... Szóval, nem bánom, menjünk!...
...A tanár olyan morózusan ült a tevén, mintha büntető expedíciót vezetne. Még rosszabbul hatott a kedélyére, hogy az állat testéről csoportosan kiránduló, különféle szúró és csípő bogarak, mindmegannyi álomkórkutató, mohón vették vizsgálat alá a vérét. És ült a tevén, az állat járása szerint taktusra bólogatott, és keserűen állapította meg, hogy humanizmusa miatt más emberek becsületéért megint csak megy, megy és szenved. Holott a tényállás sokkal egyszerűbb volt.
Egy csinos nőt követett kissé nagyképűen, de a férfi örök nehézkedési törvényének engedelmeskedve, minden cél és értelem nélkül, a Szaharába. Csak, mert lord volt és tudós, tehát komplikáltabb és kevésbé megalázó megvilágításba helyezte ezt az eljárást, ami azonban végeredményben semmiben sem különbözött egy szerelmes rövidáru-kereskedő lelki kiszolgáltatottságától.
– Reg-lakk! Reg-lakk!
Az ügetésbe kezdő teve hátrakapta a fejét, és úgy vágta mellbe őlordságát, hogy percekig köhögött.
– Reg-lakk! Reg-lakk!
Leejtette a szemüvegét. Már azt sem bánta. Nem is állt meg érte. Több is veszett Párizs óta.
Miután a teve több ízben mellbe vágta, egyenesen ült a nyeregben, és ettől ismét erősnek és tekintélyesnek érezte magát.
– Reg-lakk! Reg-lakk!