3.

A fiú felnézett. Nany arca, fiatalságával és szőkeségével, mint a napsütés ragyogott felette, és ezt a ragyogást még fokozta könnyel lepett, két nagy, világos szeme.

– Nem szégyenli magát? Öngyilkos akar lenni?!

– Szó sincs róla! – felelte a fiatalember, és felerőltette volna vidámmá hangját, de kezdeti lendületéből letört a mondat fátyolos suttogássá. – Ez az én vidám regényem... A titokzatos titok titka.

– Nekem akar regényről hazudni? Ha ez a levél kibogozás lenne, akkor idézőjelben írta volna, ami kezdetben lent, végül pedig fent két vesszőből áll. – És mint a bűnper főügyésze, ha az alibit tisztázó kérdést szegezi a vádlott tagadásának: „Hol volt ön hatodikán délután négy és hat óra között?!” úgy mondta, tetemrehívó hangon, mutatóujjával a papírt verdesve: – Hol itten az idézőjel?

A fiatalember, megtörve a keresztkérdések súlya alatt, csüggedt beismeréssel szólt:

– Adjon, kérem, egy almás lepényt.

– Nem fogja ezt vásárlással mellékvágányra terelni! Hiába kér itt lepényt.

– Hát nem bánom, adjon egy tortát – legyintett szomorúan az ifjú, mert áldozatokra is képes volt nyugalma érdekében, különösen így, életének vége felé, fél hatkor, a Barbara tejcsarnokban.

A másik asztalnál racionalizált üzemimunkaszerűen készült a regény. Z. H. Bartholomy sebesen írt, és a hajó legalább százötven csomós iramban szelte a tajtékzó habokat, míg messziről feltűnt Kuala Lumpur, ez a zajos, keleti kikötőváros, fényeivel. Mellette, kollégája harmadik cigarettáját fogyasztva, az Egyszerű Plack már a zsarolóleveleket gyártotta. A tanítóét is, egyben Bartholomyéval (minden szó csupa nagy betű és ritkítva, közöttük legalább öt üres sor vagy jelzése egy klisének).

– Mondja, kérem – kérlelte közben remegő hangon Nany a feketehajút –, miért szánta magát erre a legvégsőre?

A fiú lassan rágyújtott egy cigarettára, azután sóhajtott. A bánattól? Vagy beletörődött, hogy e közlékeny alkalmazott a bizalmába férkőzzék? Ki tudná?

Ismét sóhajtott, azután levette a kemény, cukros fedőlapot, amely hivatva volt a torta lágy részeit óvni, és szakkörökben grillázsnak nevezik.

Ezt megette.

Nem kívánta az ínye, és nem ízlett akkor sem, amikor már rágta. Mégis elfogyasztotta, mert ez a fiatalember ritkán cselekedett kedve szerint, általában körülményei és környezete tömegvonzásának engedelmeskedett.

Tisztában volt ezzel, és szomorúan ette a kemény fedőlapot, melyet a szakkörökben grillázsnak neveznek.

– Miért akarja magát megölni? – folytatta szívósan és agresszíven Nany.

– Hogy megszűnjek létezni.

– Ó, maga humoros kalandor!

Nany fantáziája e helyiség szókincsében nőtt fel, és ettől most már nem szabadulhatott soha.

– Én nem vagyok kalandor! – tiltakozott riadtan az ifjú, mert külső kabátzsebében Swinburne költeményeit hordta.

– Nem sértő szándékból mondtam.

– Látom, hogy elszomorítja a más baja, és ez szép vonás. Elmondom hát, hogy miért van vége mindennek. Nevem Johnson.

– Milyen a betűje?

– Tessék?

– Hogy milyen Johnson? I. D. vagy A. B.?

– Nincs betűm. Johnson a nevem, és szeretek egy leányt.

– Ó, ez nagyon szép... – súgta meghatottan Nany, mert valamikor a Bronz Jércében árusított süteményt, és ide a Rózsaszín szerelmi regények írói jártak, sápadtak mind, és többnyire vegetáriánusok, akik szerették a kesztyű és a sétapálca viseletet, joghurt árnyalatú, vizenyősen világoskék szemük mindig szomorú volt, és vagyonos vagy nemesi ágon született urakról írtak. Ezek azután rangjukon alul házasodtak a regény befejeztével.

Innen hozta örökre magával mélységes tiszteletét csalódott vagy szerencsétlen szerelmek iránt Nany.

– Nem szereti önt az a leány?

– Nagyon szeret. De szegény vagyok.

– Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve, mintha ő maga nem tartozna most is a sárga trottőrcipője árával. – Nagyon szegény?

– Teljesen. Amint hallotta, nekem még betűm sincs.

Ismét sóhajtott. Mert betűi igazán lehetnének.

– Mennyit keres maga hetenként?

– Nem lehet azt így megállapítani... Most, a nyári hónapokban, csökken a jövedelem.

– Télen mennyi a heti keresete?

– Semmi – felelte, és vállat vont. – Heti jövedelem nincs. Havonként tizenöt dollár, ami biztos.

– Hát miféle mesterség az, amiből mindössze ennyi a keresete?

– Költő vagyok.

És lehorgasztotta a fejét. Bűn vagy szégyen? Vagy ostobaság?

– A leány kezét megkérte egy tehetős úr... – szólt azután halkan a fiatalember.

– Márki?

– Nem.

– Mesterdetektív.

– Géplakatos. De saját szabadalma van. Terepszínű kompakt. Divatos cikknek ígérkezik. Evelyn nem akarja a szakítást, de belenyugodott. Evelyn szeret, de nincs értelme.

Egy láthatatlan gombócot lenyelt a torkából, és kissé rekedtesre színeződött a hangja. Nyilvánvaló volt, hogy ez az ember sírni szeretne.

– És nem próbált semmit?... – kérdezte a leány, ugyancsak keserűt nyelve, és a szomszéd asztalnál Egyszerű Plack elkészült a zsaroló felszólításaival. Ezeket külön rakták. Itt véget ért a regény. Teddy Carlton közben, a Két Szürke Toll alapján, lecsapott a tettesre, amikor ez a legkellemetlenebb volt Jeff Harringtonnak.

– Látja... – mondta közben Nanynak Johnson, és kimutatott a ködös ablaküvegen. – Ott szemben az a hatalmas palota a Harold Magazin épülete. Ott írok egy-egy költeményt néha, és elbírálom a beküldött verseket. Igen sok költeményt írnak az előfizetők, mivel barátaik unszolják őket. Ha valaha is előfizető lettem volna, vagy volnának barátaim, akik unszolnak, érteném szomorú sorsomat...

– Na és?

– Milton, a főszerkesztő, hatalmas vagyon ura. Nála jártam házasságom ügyében. Javítást kértem. Vagy legalább valami készpénzt. Könyvkereskedést kezdenénk... Mit felelt? Sok-sok szegény ember dolgozik a vállalatnál, és mindegyik előállhatna a kérdéssel, hogy miért éppen Johnson? És ahhoz Rockefeller vagyona is kevés, hogy valamennyi szegény emberen segítsen...

Nany csüggedten nézett a kivilágított palotára, a ködös üvegen át. A nedves aszfalton görbe esti fények ragyogtak, és sűrű dudálással megindult a növekvő járműforgalom.

– Ide figyeljen... Próbáljon neki írni egy szép, okos levelet. De komoly okosat, hogy megismerje, amit tanult maga, amit elképzelt és amit szeretne, írjon a szüleiről, és hogy milyen vidéken volt gyermekkorában, meg milyen okos könyveket olvasott. Egy olyan nagy-nagy, megható levelet, amitől felfedezik!

A lány hangjában annyi lelkesedés csengett, annyi hit világított a szemében, hogy a fiatalembert magával ragadta.

Miért ne?

Talán felfigyel rá a főszerkesztő. Talán, ha leírja, hogy foglalkozott klasszikafilológiával, lefordította Chateaubriand-t, és gyalog bejárta az országot...

– És én átviszem! – folytatta a biztatást a leány, mert látta, hogy befolyásolhatja Johnsont. – Én szerencsés vagyok! Kétszer nyertem sorsjegyen ebben a hónapban.

– Rendben van!

Johnson, aki olyan szegény volt, hogy két külön betűvel sem rendelkezett, elszántan összetépte búcsúlevelét.

– Adjon egy kéziratpapírt!

Maga sem tudta, hogy miért bízott ebben a lányban és ebben az ötletben.

– Igenis...

Hirtelen és szolgálatkészen, hogy ne lankadjon Johnson ambíciója, odalépett a munka végső lázában százhúsz kilométeres sebességgel robogó irónja fölött görnyedt Bartholomyhez, és szó nélkül elvett egy kéziratpapírt.

Bartholomy aznap szó nélkül elvett a tálcáról egy szendvicset. Ez lehetett e szavak nélküli kapcsolat magyarázata.

Ő most megoldotta éppen a hajón talált Mérgezett Rózsák rejtélyét is, a megzsarolt Masson esetét és mindazt, amit Teddy Carlton így, félkönyökével a kandallóra támaszkodva, a letartóztatást követő napon elmesélt a társaságnak, amikor valamennyien együtt teáztak az öreg Lord Beverly Folckeston Hille-i kastélyában. Kész a regény.

...Clarence azután kibékült Jerryvel, és Morgon is oltárhoz vezethette végén Miss Windet.

A vén Tom Carter megtarthatta az Arany Szemüveget, és ott élt a kertészlakban, most már zavartalanul, a Bussex grófságban.

No és Jimmy, a vidám énekes, visszakerült a Ritz Bárba, ahol azontúl is úgy szerették, mint a botrányos este előtt, amikor a robbanás váratlanul megzavarta Tensington egyszerű lakóinak életét.

...Egy reggelen a Rawson Glowner-i fogház udvarára kivezették Morlandot, és ez a minden idők legelszántabb, egyben legzseniálisabb rablógyilkosa, akiből, ki tudja, mi válhatott volna, ha más irányban érvényesíti ragyogó képességeit, befejezte bűnös életét. Hidegen, elszántan és mosolyogva nézett szembe a halállal, utolsó pillanatig cigarettázva, míg egy szippantással kilehelte lelkét.

Ezzel a Sárga Tenger Rejtélyének

Vége.

Bartholomy villámgyorsan felragadta irományait, és rohant. Az Egyszerű Plack az utolsó zsarolóleveleket most már egyedül gyártotta.

Nany odaadta a kéziratpapírt a fiúnak, aki közben a ceruzáját hegyezte.

– Próba, szerencse!

A fekete hajú Johnson írt, és Nany sietett a pénztárhoz, mert Mr. Hoggard rácsöngetett.

– Miért hagyta maga Bartholomy urat elmenni?

– Hat órára beviszi Teddy Carltont, viszont, ha most elmagyarázza, hogy miért nem fizet, akkor lekési a kiadóhivatalt... Elfogyott a túrós sütemény.

Hoggard ráütött kétszer a csengőre, és Martin kénytelen volt befejezni I. G. Patkinsszal folytatott vitáját egy kémény és egy utazóbőrönd között mutatkozó jelentős különbözetről, a kémény javára, amelyet nem szükséges légmentesen záró gumiszalaggal ellátni a peremén.

De mit vitatkozik ilyenekkel? Egyik sem ért hozzá.

– Martin! Telefonáljon Waltonhoz vajas süteményért.

A tanító is elkészült a munkájával, öntelten nézte, és lenyomta az ádámcsutkáját. Azután átült az Egyszerű Plackhoz, hogy „egyeztessék”.

Közben Johnson írt! Elmondta azt is a levelében, hogy éjszakákon át korgó gyomorral Platónt tanulta, illetve Szókratészt, és közölte, hogy milyen programmal áll fejlődése kezdetén, amikor egy ország irodalmi műízlését, szellemiségét, ha nem is kialakítani és irányítani, de legalább befolyásolni óhajtja.

Ehhez legalább háromszáz dollárra lenne szüksége.

Igaz! Tizenhét éves korában kimentett a folyóból, élete kockáztatásával, egy gyermeket. Lewis Sinclair egy beküldött novelláját zseniális írásnak találta, és meghívta lakására.

A háromszáz dollárból családot alapítana és könyvkereskedést. Így módjában lenne mester-ségének gyakorlása közben lefordítani Montaigne-t. De lefordítaná Racine-t, sőt készítene egy korszerű Puskin-fordítást is, mert ki kell mondania: Az Anyegin egyetlen angol fordítása sem áll megfelelő színvonalon.

Nem is tudja, hogy mindezt miért közli. Csak úgy. Feltör belőle.

...A háromszáz dollár egy boldog családot indítana el a felvirágzás és az eredményes munka útján.

Gyorsan borítékba tette. Jött Nany.

– Megvan?

– Igen. Egy levél, amiben igyekeztem szívhez, észhez és lélekhez szólani.

– A fő, hogy elhatoljon a zsebig.

Nany nem volt anyagias, de a szerkesztő urak örökösen tűrhetetlen pénzzavara fogékonnyá tette bizonyos célszerű elvek iránt. Most vitte a levelet. Egyenesen a főszerkesztőnek adja! Bejut hozzá!

– Hová megy? – kérdezte Hoggard, felhúzott gyapjúredőnye mögött.

– Átmegyek Princzhez, hogy magam válasszam ki a narancsokat, mert csúnyát küld.

A helyiségben már alig néhányan tartózkodtak. Amikor a leány kiment, ismét két embert vonzott maga után a képzettársításnak azon a vastag vontatókötelén, amit kevésbé szabatosan úgy is mondanak, hogy „a példa ragadós”.

A tanító és Plack is elmentek.

A fiatalember nem sok reménnyel gondolt levelére. Alaposan kimerítette ez a nap. Most jelentkeztek a fáradtság tünetei.

I. G. Patkins közben mégis végzett Warinsszal, és jobb híján eltették az öreget a park végében egy szerszámkamrában. A Névhámos ásított, és befejezte a Prérik vad farkasá-t. Éppen olvasta a zárósorokat, amelyeknél Bob Flemming coltjából az utolsó golyó is célba ért, és nincs több bandita a Nevadában. Ott állt tépetten, puskafüstös arccal, vállában sajog a gaz Burton lövése, és megy le a nap...

Bíborszínű sugara bearanyozza a prérit. A dús lombok, a békés völgy, az ősi vadságban megmaradt vidék felett borong a nyár, és ekkor jön Elen... Most már mindent ért. Robin elmagyarázta, hogy Burton lőtte le a bátyját, és Flemming csak aludt azon a vidéken, de ezt nem mondhatta, Patterson miatt... És jött Elen az alkonyzásban, ahol távoli madarak egész halkan csicseregtek a természetnek e szelíd, békés, ősi, lágy ölén...

A sebesültek utolsó hörgése is elhalt, és most végre megölelték egymást a bíborzó fényezésben, ezután lassan, egészen lassan este lett...

Nelson még sokáig ott maradt a farmon, mert törött lába ágyhoz kötötte. És a kis Punkertont Flemming és Elen felnevelték...

A támadás emlékezetes napján minden évben összegyűltek Joe Hillarnál, hogy újra meg újra átéljék az izgalmakat. Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni.

Vége.

Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.”

És Z. G. Stokker veszett légionáriusai elérték végre az „Elzálogosított Fellegvárat”.

Ez is olvasott!

Amikor olvastak, akkor már jó volt. Tudták, hogy mivel tartoznak egymásnak. A szigorú bíráló maga sem számíthatott kíméletes eljárásra.

Ezért nem is volt itt szigorú bíráló. A helyiség úgyszólván teljesen kiürült.

A feketehajú várt, várt, és egyre nehezültek a pillái.

Hoggard kiverte a pipáját a tenyerébe, és egy külön fiókba dobta a bagót, ahol törött biliárdkréták és rozsdás cukortartók is hevertek. Álmos volt. Hátradőlt a széken, magára vonta a gyapjúsapkát, és elaludt.

A fiatalember előredűlt a székén, homloka a márványasztalra koccant, magára vonta a figyelmet, és elaludt.

És álmodott.

Szörnyű volt!