2.

Ez a műsor ugyanis egy bukott műsor volt. Még két hete sincs, hogy bemutatták, és holnap már az új műsor bemutatója lesz. Ez tehát az utolsó előadás, de milyen volt a premier? A kabaréban a premier közönsége dönt a műsor sorsáról, az elfogadás vagy visszautasítás kérdéséről. Hogy ez mitől függ, azt még a legöregebb színházi emberek sem tudják megmondani. Érthetetlen, de így van. A közönség indolenciája határtalan, amikor visszautasít egy műsort.

A színpadon mindenki még egyszer annyi grimaszt vág. Habos tortákat vágnak egymáshoz. Evezőket visznek be. A kártyás, cinikus alakok itt a szívüket teszik ki, és Gál egy pofontól igazi könnyeket sír, csak hogy nevessenek. És a közönség, mint egyetlen, százfejű vészbíróság, ül és legyezi magát, és mozgolódik, és a próbán még a legbiztosabbnak látszó poénok is itt mintegy vattára hullanak hangtalanul. Ez a Szilágyi egy szerencsés ember, valamit még kierőszakol, Gál az operaparódiában egy nőies tánccal még előrenyomul a vad kézitusában a nevetésért, Bárány, a konferanszié már a második napon egy húsz év előtti műsorát vette elő, mert szaglott már minden a bukástól, ő még elfoglal egy régi állást, amelyet nem vehetnek el tőle...

De a többi aztán! Holnap leveszik már a műsorról a parasztdarabot, mert a közönség közül többen kimentek a büfébe.

Meghosszabbítják a szünetet. Helyette majd előveszik a múlt műsor egy nagy sikerű darabját. Elkeseredetten vádolják és védik egymást, hiába, minden hiába... A százfejű vészbíróság mozdulatlanul ül, könyörtelenül néznek a színpad felé, mintha ott egy kivégzés történne. És hiába mondja Kalmár a tangót Tanganyikának, hiába töri szinte szét Gál fejével az asztalt, minden hiába, sorra elvéreznek a csatában. A nevettetés bajnokai, ezek a cinikus kávéházi emberek könnyes szemmel és ökölbe szorított kézzel jönnek ki a színpadról, bár az örökké derűs igazgató megjegyzi, hogy: „Lehet, ma Skócia van.” Mennek fel újra öltözni, és csak ilyeneket mondanak: – Figyelted, az a pimasz, hogy köhögött az első sorban? – A másik azt állítja, hogy ő megmondta előre. A rendező ezt kacagva utasítja vissza. A verekedést Kapás közbelépése állítja meg: „Mit akartok? Bukás, az bukás!”

A közönség továbbra is mozdulatlanul ül, és Mocsolányi, a kupléénekes elmondja, hogy milyen a turista élete Budapesten. Bal kezének két ujját maga elé tartja, jobb kezének két ujját a nyakkendőjén, és a legnagyobb poentírozással énekli, hogy az idegenvezetők déltájban eltűnnek, hiába hívják őket, és most egész széthúzza a száját, a szeme is kimered, a hangja orrhanggá alakul, ahogy jellemzi a helyzetet:

Vagy alusznak, vagy nem hallják,
Vagy talán nem is akarják...

Áll néma csend.

Légy szárnya se kint, se bent...

Illetve kint igen: „Mondtam, hogy a turistákat ki kell hagyni!... Hol van Bárány? Ő a tanúm!...”

A kupléénekes homlokán a halálverejték, két poentírozó ujját behúzza, elereszti a nyakkendőjét, és újabb poén felé evickél, amely úgy kezdődik, hogy: „Kint lakom én Kispernyésen, és autóbusszal kijárok...”

Áll néma csend.

A jegyszedőnő, aki az ajtóban áll, csendben félrehúzódik, mert a kuplé szerzője lábujjhegyen kivonul. Odakint találkozik Lángossal, aki négy perccel előbb bukott. A homályban áll. „Jön a Holland Kávéházba? Nem érdemes nézni. Tönkretesznek mindent... Egész másképp kell ezt csinálni.” Mire Lángos: „Jövök én is... Csak a Ticát várom... Tudja, mit csináltak az én tréfámból? A Gál egy büdös szót nem tud a szerepéből, a Kapás pendliről érkezik, frakkban megy be, és azt mondják a poénnál, hogy: „Nem Gergő kell a kisgyereknek, hanem Gergely... És minden a görgőre volt írva! Nem Gergő, hanem görgő...”

Bentről nevetés és taps hallatszik. „Ha Tica kijött, szóljon be értem” – mondja a kuplé szerzője, és egy őrült idealista pislogó reménységével visszatér a nevetésre.

Mit tesz Isten? Azon a hülyeségen nevetnek, amit mindenki ki akart dobni a kupléból. Hogy a kupléénekes felteszi a turbánt, és azt mondja: „Magának Irak én egy levelet.”

Ha ezen nevetnek, az éppolyan vész, mint hogy az előbbin hallgattak. De az énekes már fel-alá jár, kacsingat, és karlendítéseket végez, és énekli, hogy „a Váci utcán, Váci utcán”, de mire odaér, hogy elbúcsúzik a kisleánytól, ezzel az egyetlen magyar nótasorral: „Szüret után lesz az esküvőnk...”, már áll a néma csend. Valaki ropogtat egy bonbonzacskót, és a kupléénekes váratlanul erőszakot téve a zongoristán, elveszítve lelki egyensúlyát, az utolsó szakaszt kezdi...

„Kamerád! Ez volt a szóló!”

A kupléíró kimegy. És idegesen mondja Lángosnak:

„Ennyit öltözködik a Tica? Én megyek előre.” Lángos magasabbra húzza az iratcsomóját a hóna alatt, és azt mondja: „Szerintem Skócia van. Mert én megmondtam a direktornak, hülyeség egy hétre premiert kihozni. Ma mindenki fáradt, holnap estére, meglátja, kialakul...”

Repkényi, aki még nem került sorra, a büfében eszik valamit, és nagyképű vigasztalással fordul kollégáihoz: „Meg fogja látni, ha Gál tudja a szerepét, és a közepéből húznak valamit, az a darab megy.”

A két bukott összenéz. Ez azt hiszi, hogy ő nem bukik. Szeretnék, ha nem bukna, ha valami továbbvinné a műsort, mert napidíjban számítják a honoráriumot. De kezdődik Repkényi darabja.

– Én azt hiszem – mondja Repkényi –, hogy az én darabomtól kicsit bemelegszik a nézőtér. Az nagyon jó ott, amikor Poldi és Szatmári bemennek a szekrénybe, és Kalmár eljátszatja előttük a nővel meg a fiúval, hogy ártatlanok. Ott lesz röhögés.

Áll néma csend. Mármint a nézőtéren. És bent már hallani Poldi hangját: „Micsoda komfort ez egy ilyen szekrényben?” A kupléíró szeme felragyog: „Mégis várjuk meg Ticát.” És Lángossal bevonulnak. Repkényi, a szerző még kint marad egy kissé, és igen sápadt. Beleütközik az igazgatóba.

– Mit szól, milyen bukás? – mondja a padisah vidáman, mint mindent. – De ha elhúzzuk a műsort a vásárig, nincs baj.

Repkényi már tudja, hogy baj van. Négy perc elmúlt, és odabenn nagy a csend.

– Mi megy? – kérdezi az igazgató.

– Semmi – feleli a szerző.

– Maguk itt a folyosón milyen jó vicceket tudnak – mondja vidáman, és menne, de a kupléénekes jön rohanva:

– Nem lehet, direktor úr! Nem lehet! Valami reprízt kell elővenni...

– Ugyan, ne gyerekeskedjék! Ma Skócia van, ez holnap menni fog. Különben is harminc napra kifizettem. Majd leveszem az első napon...

A vidám direktor, akinek mosolygós arca keménygallérjából úgy domborodott ki, mintha házsorai lennének, holott egy vasa sem volt, olykor egész különleges pénztári szempontokból nézte az előadást.

Közben Repkényi nem megy be, csak egy kicsit kinyitja az ajtót, és megnyugtatóan int az ősz jegyszedőnőnek, hogy átmenetileg hagyják így a helyzetet. Közben Poldi kinéz a szekrényből, mialatt a nő benn van a szobában, de nem látja őt, és azt súgja Kalmárnak: „Na mi lesz? Kiesznek a molyok...”

Poldi közkedvelt feje kivált egy nevetést. Repkényi belép a nézőtérre. Lángos kissé feljebb húzza hóna alatt a kézirathengert, és a kupléíró halkan odasúgja Repkényinek: „Alakul...”

Ebből egy szó sem igaz. Ez a leggazabb pimaszság. Most a nő elmondja Kalmárnak, nem tudván, hogy két tanú van jelen, nem szereti a herceget, azért hagyta ott Hlavácsot, mert a szomszédban mindig sírtak a gyerekek. A szekrényben Hlavács kaparászik, Kalmár ijedten eléje áll...

Mért nem nevetnek ezen? Repkényi keze ökölbe szorul! Tíz évig nevettek ezen, és a következő tíz évben is nevetni fognak, és mért pont ma nem, és még hússzor vagy harmincszor nem, és mért kell annak a dagadt csirkefogónak a második sorban elővenni a szemüvegét és egy műsort! A kövér emberek a bukott műsor leggaládabb szörnyetegei.

– Na jöttök? – súgja be Tica Lángosnak, és mert rutinié, sejti, hogy még egy-két percig maradnak. Lángos és a kupléíró elindulnak lábhegyen, de még visszanéz mind a kettő, és Hlavács kinyitja a szekrényt, és a háttal álló nőt egy fogassal akarja összezúzni...

Értéktelen moraj nevetés helyett, de most bemondja a nő a nagy poént, Ruszkainé, az ismert komika: „Uram! Ha Edömér itt volna ebben a szekrényben, én naftalint hintenék rá, és megsiratnám!”

Áll néma csend.

Repkényi megkocogtatja a kupléíró vállát: „Jövök én is...”

Tica vigyorogva hátraszól: „Te csak maradj...”

– Mindig ízléstelen voltál, és az is maradsz! – mondja Repkényi dühében olyan hangosan, hogy a nézőtér feléje fordul, de nem pisszeg, mert ma történhet bármi, bukás van.

Bukás!

És a három szerző plusz Tica még hallja Gál urat, aki orrlikaiból szinte tüzet fúj, és ott áll a ruhatárfüggönynél:

– Elmentek? Szervusztok! Én is elmennék! Szerző urak!... Nekünk ezt itt harminc napig játszani kell.

Az örökké vidám filozófus Lángos egy bonbont tesz a szájába, feljebb húzza kissé irattekercsét, megvakarja nevetve a fejét:

– Mit akarsz? Te is elmehetsz. Mi itt vacsorázunk, a Hollandiában.

– Még viccelsz! Könnyű neked! És amellett az a pimasz nem tud egy szót a szerepéből... Mert hiába mondja az ember a próbákon...

Repkényi, az összeférhetetlen:

– Mért nem állsz akkor ide, amikor siker van? Múlt hónapban nem láttalak itt?!

A dologból némi üvöltözés lesz, az igazgató rohan, hogy behallatszik a nézőtérre, és végül a szerzők elmennek Ticával, és Gál utánuk kiabál: „Szóval a Hollandiában vagytok?”

Öltöző!

Tódor, a szabó lehetőleg a szemközti kocsmában tartózkodik. Tulai, az ügyelő az előadás kezdete óta húsz évvel öregebbnek látszik. Tódor már tudja, hogy mi a szokás bukáskor, mindent odakészít, és pont, mikor elkezdenek vele ordítani, átmegy a kocsmába.

De hová menjen szegény Tulai?

Egyszer ordítanak vele, mert szünet volt, amíg beállították a kisasztalt. Erre idegességében hamarabb kötötte ki a függönyt, és az amúgy is bukott darabnál a színész és a szerző őrá fogja a bukást.

Csak a Kalifa, a fényes ábrázatú, piros ajkú, kövér Kalifa, az igazgató nyugodt változatlanul.

A bukás hangulata is csak egy napig tart. A legsürgősebb átmeneti intézkedéseket megteszik, itt egy repríz, ott egy nota bene, itt egy szóló kissé felhígítja a visszautasított műsort, és mire a varrodából ragyogó lila színben megérkeznek az átalakított hajóstiszti görluniformisok, addig már Gál és Szatmári régen alsóruháikban ülve, egymással szemben kártyáznak, Tulai ismét negyvenkét évesnek látszik, és Tódor, a szabó sem iszik meg négy fröccsnél többet, mert már nem kell átmennie az ordítozás elől a kocsmába.

És már az új műsor lendületében – amelynek összeállítása és próbái viharos gyorsasággal elkezdődtek – Lángos, Repkényi és Tímár, a kupléíró ismét az öltözőfolyosón át közlekednek. Csak Bárány, a konferanszié rohan még mindig dühödten a szerájba, ahol a Kalifa a naptáron nézegeti a minden értelmes oknál fogva érthetetlenül előjegyzett kifizetéseket. De mosolyog, mint szerelmese arcképére, és ugyanúgy mosolyog Bárányra, aki nagyokat fújva megjelenik:

– De most idefigyeljen! Most már becsületszavamra mondom magának, hogy elmúlt a packázás! Nekem ma is háromszázat küldtek fel! Nekem nyolcszázból háromszázat küldtek fel, és uram, ön szavára mondta, hogy hatszázat kapok. Hát úgy itt hagyom ezt a nyomorult bejzlit...

A Kalifa mosolyog. És Kalmár lihegve jön: „Bárány! Áll az előadás!” De Bárány ezzel nem törődik, és ezt valamilyen lakonikus formában Kalmárral is közli. Azután ismét a Kalifa felé fordul. „Utoljára mondom, ha holnapra nincs fenn nyolcszáz, de az egész nyolcszáz, érti? – És mutatóujjal Kalifa orra alatt cirkulál, amin a nagyúr mosolyogva eltűnődik. – Ezt jól értse meg, uram! Ez olyan, hogy a fene fenét eszik, akkor se lépek fel, mert becsületszavamra, a disznóságnak is van határa!”

És dühödten fújva rohan a színpadra, és kilép, és összefogja maga mögött a függönyt, és vigyorog, és tapsolnak: „Mélyenszelt hölgysim suraim. Ha az ember manapság igazán egy jót akar röhögni...”