7.

A nő nem tartozott a dekoratív szépségek közé. Első pillanatra alakja, arca, magassága: átlag. Második pillantásra az ember rájött, hogy van valami meghatóan érdekes szelídség benne, valami pukkasztóan kedves indolencia, és mozdulatai hol főúri gőgöt, hol színpadi affektáltságot árasztottak vontatottságukkal, holott csak lusta volt.

Szokatlanul hosszú szempillái valami merevítő festék hatása következtében, mint támadó fegyverek, támadó ívben görbültek szét szemhéjairól. Igazi gyilkos fegyver volt e két pár hosszú, sötét pilla.

Ha lesütötte őket, alázat, mélabú és bibliai megbánás fejeződött ki az arcán. Ha lehajtott fejjel felnézett valakire e pillák mögül, és kissé mosolygott, az olyan vészes kihívás volt egy szál, élesre fent, könyörtelen szerelemre, hogy alapos ismerői a női nemnek megborzadtak ez arckifejezés puszta látásától.

Képzeljünk el ehhez olyan fényes, olyan oportói vörös, mély tüzében is szinte szikrázó, bíbor hajszínt, amilyenről Tizian óta még művész nem álmodozott palettája fölött.

– Van egy szál gyufája? – kérdezte, és egyik ujjával szórakozottan megbökte Birsics vállát. Csak megérintette. És ez kis híján hanyatt esett az érintéssel együtt feléje hömpölyödő Molineux 5 illatú gáztámadástól. A gyilkosan édes, túl finom pára olyan gyermekien halovány, csontsima bőr felől áramlott szét, hogy a legkoncentráltabb lelki ellentámadást is megsemmisítő fölénnyel elsöpri, ha útjába kerül.

Miután rágyújtott, nagy, csillogó, szomorú, kék szemeiről méltóságteljesen szétvonultak csodálatos pillái, és nyugodt kíváncsisággal nézett a fiúra. És álmatag, lassú hangján ezt kérdezte: – Maga biztosan újságíró, nem?

– Én... nem vagyok hírlapíró – felelte, és mert a nő szemében a jóleső, gyengéd biztató fény némileg kihunyt, Birsics úr igazán sajnálta, hogy egyszerű, nyomorúságos, földi halandónak született, nem pedig hírlapírónak. Beletörődött hát abba, mert a helyi szokásokat lassanként felismerte, hogy az álmatagon szép nő búcsú nélkül távozzék.

De nem így történt.

Egyrészt a szóban forgó hölgy életében még alig cselekedett valamit, ami ésszerű következtetés útján előrelátható volt. Másrészt a sors úgy akarta, hogy Birsics egy hazugságért bűnhődjön, tehát azt tette vele, hogy nem létező influenzájához egy ilyen vörös fejű szövődmény teljesen halálos komplikációja lépjen fel. És talán a sors az egyetlen elképzelhető faktor a mindenségben.