5

...Marokkó felé közeledett a gép. Evelyn és a tanár csak egyes szavakat váltottak. A leány nem mondott semmit a „bűnügyről”. Kinevette saját magát, hogy olyan boldog. Ugyan mitől? Ha megérkeznek, ő jobbra megy, a tanár balra. Kiderül-e egyáltalán valaha Bannister előtt, hogy ő milyen ártatlan az ügyben? Hogy is mondta Bradford bácsi? „A női becsület olyan, mint a jó szabás: annyira sem szabad feltűnni, hogy dicsérjék.”

– Mondja, Mylord – közeledett újra Holler, mert már nem szédült –, mikor tekinthetem meg a laboratóriumát? Erre nézve ígéretét bírom, és nagyon várják a cikket otthon.

– Ó... kérem... igazán csak öntől függ. Tartom szerencsémnek.

– Mennél előbb, mennél előbb. Az ön munkássága hallatlanul érdekli Angliát, pardon...

Sürgősen felkereste újra elárvult pergamenzacskóját, mert széles spirálisban ereszkedtek le, és ez a manőver mindig nagyon megviselte. A gép enyhe döccenéssel gurulni kezdett, a berregés elnémult, rövid ideig sík terepen futottak, azután véget ért a hosszú út.

Megérkeztek Marokkóba.

– Együtt szállunk taxiba – mondta Evelynnek a tanár. – Útközben mondja meg, hol tegyem le. Csak addig tart a komédia, amíg ezt a szörnyű Hollert lerázzuk, és azt hiszem, most már sikerülni fog.

Egy lélekbúvár barátom szerint a legtöbb tudományos kutatót az indokolatlan optimizmus jellemzi. Bannister is ebbe a hibába esett, amikor úgy érezte, hogy nemsokára jólesően nélkülözheti a riporter társaságát. Miután odaintette a taxit és búcsúzni készült a feléje siető Hollertől, ez ahelyett, hogy a kezét nyújtaná Bannisternek, a kofferját nyújtotta a sofőrnek.

– Ha megengedi, élek a nagylelkűségével, és máris önökkel tartok. A jó interjú sohasem indulhat elég hamar a lapnak, és ha már tetszésemre bízta, Sir, a meghívást, tiszteletem tiltja, hogy megvárakoztassam. Vagy zavarok?

Hiába, a sajtó az sajtó. Ezt Bannister is tudta.

Legszívesebben szeletekre vágta volna az újságírót, legszívesebben elátkozta volna magát udvariasságáért, amellyel a repülőgépen Holler tetszésére bízta a látogatást, és ehelyett úgy kellett tennie, mintha örülne.

Sejt talán valamit ez a firkász?

Természetesen most már kénytelen volt Evelynt is elvinni a villájába, a látszat kedvéért. A lány segítségére sietett.

– Én azonnal bemegyek a városba. Fontos elintéznivalóm van.

– Én is hamar végzek, és boldogan fogom kalauzolni, ha megengedi, lady Bannister.

„Miért nem üti el az ilyen embert gyermekkorában egy villamos?” – gondolta a tanár, majd fennhangon így szólt:

– Most előbb villásreggelizünk.

– Az jó lesz – felelte szomorúan Evelyn –, éhes vagyok...

Hiszen a tanár tudta jól, hogy a leány éhes és fáradt. Azért nem akarta csak így letenni valahol az utcán. De miért nem akarja? Legfőbb ideje lenne, hogy meneküljön Evelyn Weston közeléből, akinek a fejére díj van kitűzve. Élve vagy halva!

És ő itt viszi. Élve. Éhesen.

Gueliz előkelő villanegyedében állt a tanár háza. Hatalmas, dús virágágyak, gyönyörű palmyrapálmák szinte láthatatlanná tették a háttérben meghúzódó épületet.

A villásreggeli kissé nyomott hangulatban folyt le, bár Holler sokat evett, és néha jóízűen kacagott saját elbeszélésein. Az ebédlő, mintha nem is Afrikában lennének, igazi londoni szoba volt. Még kandalló is állt a háttérben. Evelyn kissé szomorúan nézegette mindezt, megtapogatta az imaszőnyeget, felemelt egy porcelán pásztorleánykát a kandallóról, és megállapította csendben, hogy nagyon rossz lesz innen nemsokára elmenni.

Észre sem vette, mikor a tanár és az újságíró átmentek az ebédlőből a laboratóriumba. Most érezte csak, hogy huszonnégy órája jóformán alig aludt. Egy mély fotel hívogatta, de erőt vett magán. Feltette a kalapját, és csendben, szomorúan, gyorsan keresztülsietett a parkon. Betette maga mögött a rácsos kaput.