8

Vidáman ment minden. Magukhoz vették az iratokat, ki-ki egy megfelelőt választva. Higgins az ügyvezető igazgató útlevelét tette zsebre, Krakauer a titkárét, és a többiek valamilyen műszaki, segédrendezői vagy operatőri okmányt vettek magukhoz.

Gyöngyélet volt: autón utazni a Szaharában. Ilyet légionista ritkán élvez. Az egyik kocsit Bradley vezette, a másikat Stuck. A többiek whiskyt ittak, énekeltek, és a ponyva árnyékában paradicsomi életet éltek.

Mindez csak addig tartott, amíg az örökké anyagias Stuck hátra nem szólt a volán mellől:

– Azt hiszem, baj lesz. Itt mindent találhatunk, csak készpénzt nem. Benzint rabolni pedig nem tudunk az oázisokban.

– Az áldóját! – kiáltott Jarosics. – Ez végzetes lehet.

– Tudtam! Tudtam! – siránkozott Krakauer. – Mióta beálltam a légióba, egyik kellemetlenség a másik után...

A legközelebbi oázisnál már a két hatalmas autóban alig lötyögött valami a száz liter benzinből. Igen sok bennszülött sereglett az autók köré. Bradley megpróbált csereüzletet kötni, de nem volt mivel. A whiskyt megitták ezek a gazemberek, mást meg nem fogadott el csereárunak a benzinkút kezelője.

Alkonyodott. A gyors lehűlés földszagú párákat sodort feléjük az erdőből. Dideregve ültek a ponyva alatt, rosszkedvűen és tépelődve. Közben az oázis csendőrjárőrének vezetője elkérte írásaikat. Minden személytől külön. Azután a minisztérium és a kormányzóság engedélyeit. Rendben találta a dolgot. Azon nem csodálkozott, hogy igen soványak. Mind így jön vissza onnan. A csendőr nem tudott tanácsot adni arra nézve, hogy mi módon tehetnének szert benzinre.

– De hát csak nem maradhatunk itt örökké?

– Miért? Egész barátságos hely – mondta a csendőr.

Elhatározták, hogy az éjszakát mindenesetre itt töltik.

Reggelre volt benzin. A kút tulajdonosa nem kért tőlük egy fillért sem, csak sürgette őket, hogy menjenek tovább mennél hamarabb.