6

Ki sejthette volna, hogy miféle rejtett tűz lappang a hűvös, fényes tekintet mögött?

Marokkó főterén a „Clique”-nek nevezett légionista zenekar játszik délutánonként, és a helybeli polgárok itt sétálnak, üldögélnek a kellemes alkonyi órákban.

Lehet, hogy a katonák néha odaszóltak tréfásan a sétáló leányoknak, és ezek valószínűleg kedvezően fogadták, mert néhány epés polgár panaszt emelt a légionisták ellen, és egy még epésebb francia gyarmati főfelügyelő úgy intézkedett, hogy hat órától kilencig ezentúl csak civilek mehessenek a parkba.

Kivéve a zenekar tagjait.

Alkonyatkor a díszbe öltözött légionáriusok megrökönyödve álltak a Jardin Public bejáratánál. Négy arab csendőr, a rendeletre hivatkozva nem eresztette be őket.

Néhányan morogtak. Ekkor ért oda Bradley.

– Légionisták nem léphetnek a parkba – mondta nyersen a goumier.

– Micsoda?

– Ahogy hallotta.

Bradley szeme furcsa fénnyel villant meg.

– Én bemegyek – mondta csendesen, és egyet lépett –, mi ültettük a virágokat, a mi zenekarunk játszik, mi védjük a várost...

A csendőr megfogta a zubbonyát:

– Hallja...

Bradley pillantása a goumier nyakáról lelógó szép zöld zsinórra tapadt. A következő pillanatban a zsinór a kezében volt, és egyet csavart rajta. A goumier fuldokolva lógott a kezén, amíg el nem lökte. A másik egyenesen feléje döfött a szuronnyal, de Bradley elkapta a puskát, nagyot rántott rajta, hogy a támadója elvágódott, azután hátrafordult, és harsányan kiáltotta a köréje sereglő katonáknak:

– Bajtársak! Bemegyünk a térre! A mon commandement... En avant... Marche!

A feltápászkodó csendőrök meglapulva nézték a térre benyomuló katonákat. A civilek riadtan futottak szét.

A katonák senkit sem bántottak. Megálltak a zenekar előtt, átkarolták egymás vállát, és a Clique kísérete mellett elénekelték a La Carmagnolát.

A park kerítésén kívül álló szpáhi és szenegáli katonák megéljenezték őket.

A gyarmati főfelügyelő rémülten telefonált a helyőrség parancsnokának:

– Ezredes úr! A légionisták a tilalom ellenére bevonultak a parkba!

– Úgy – jegyezte meg hűvösen az ezredes. – És mit csinálnak?

– Énekelnek.

Csend.

– Igen? Amelyik takarodóra nem lesz itt, azt megbüntetem.

De takarodóra valamennyien a kaszárnyában voltak. A főfelügyelő feljelentésére Bradleyt haditörvényszék elé állították, és megbüntették. Az ezredes letépte melléről a becsületrendet.

Éppolyan közömbösen állt ott, mint mikor feltűzték. Ráadásul egy hónap kaszárnyaáristomot kapott.

Az őrnagy most már sejtette, hogy ez az ember viaszálarcban jár, de nagyon is érző, sőt fájó és felsebzett szív rejtőzik látszólagos nyugalma mögött.

A két hónap elteltével ismét maga elé hívatta Bradleyt:

– Nos? Még mindig meg akarsz halni?

– Oui, mon commandant – felelte udvariasan, nyugodtan és fegyelmezetten.