Harmadik fejezet

Bradley kivételes elbánásban részesül, mert néhányszor lefokozták. Stuck a harmincéves háború áldozata. Egy favágó, akinek nincs múltja. Egy torreádor úgy elveri a pénzét és a menyasszonyát, hogy egyikből sem marad semmi. Higgins szeretne az afrikai meleggel takarékoskodni, majd őrjáratával együtt eltűnik.

1

Bradley Tamás a „tanár úr” megtisztelő csúfnevet nem a professzorokra és oktatókra jellemző higgadtságával érdemelte ki. Féléves szolgálata alatt kétszer léptették elő, és ugyanannyiszor le is fokozták függelemsértésért. Az egyik függelemsértés nyomait Croquette őrmester két hónapig sínylette, azután még utókúrára ment kénes fürdőket venni.

Mindkét alkalommal csak a harcban tanúsított hősies magatartásáért úszta meg kényszermunka nélkül, de megfosztották rangjától, és a legközelebbi újoncszállítmánnyal a tűzvonalba került.

Azután már békében hagyták a felettesei.

A régi altisztek tudták, hogy a „dühöngő skóttal” nem lehet packázni, mert fütyül a haditörvényszékre, a kényszermunkára és a halálos ítéletre, egyszerűen odaüt, ha fölidegesítik.

Így azután nem sok baj volt vele. Rendesen ellátta a szolgálatát, sohasem kötekedett, és legelöl járt ott, ahol könnyen osztogatták a halált.

Barátságban csak Higginsszel volt, aki változatlanul festette a haját és a bajuszát. Ezt nagyon ügyesen csinálta, szabályos időközökben, a magával hozott vegyszerek segítségével. Mielőtt az ősz szálak kiütközhettek volna, mindig elvégezte magán az átalakítást.

Mindketten Neftir helyőrségben teljesítettek szolgálatot.

Neftir a legkevésbé biztonságos része volt a franciák által meghódított Afrikának. A háromezer méteres Dzsebel-Sagro lábánál terült el, és hegyirabló-hordák laktak a vidéken. A Dzsebel-Sagro az Atlasz déli nyúlványának egyik legmagasabb hegysége, s azonfelül, hogy állítólag ércekben, ásványokban igen gazdag, pillanatnyilag Toglad sejknek, a bandák vezérének bevehetetlen birodalma is.

Toglad sejk ravasz, okos ember, állítólag fegyverrel is ellátják külföldről, s miután jól van informálva Franciaország belügyeiről, tudja, hogy az a hihetetlen erőfeszítés és rengeteg költség, ami egy háromezer méteres hegylánc meghódításával együtt jár, hosszú ideig biztonságot nyújt neki és hordáinak a Dzsebel-Sagrón. Már Lyautey marsall megmondotta, hogy Afrikát csak utak építésével lehet meghódítani, ehhez pedig nyugalmasabb idők és jobb pénzügyi viszonyok szükségesek. Ezért Toglad sejk a Neftir-oázison túl csodálatos biztonságban érzi magát. A francia hadvezetőség jelenleg csak arra szorítkozik, hogy megvédje a Dzsebel-Sagro környékét a hegyekről le-lecsapó portyázók ellen. A Neftir-oázison túl, ahol a hegyi ösvények kezdődnek, tilos a hadviselés. Bajba jutott csapatok után költséges és nehéz dolog ide segítséget vagy büntető expedíciót küldeni. Tehát szigorú parancs, hogy a vezérkar külön utasítása nélkül a Neftir-oázison túl katonaság nem üldözheti a rablókat.

Toglad sejk fejére, élve vagy halva, 50 000 frank van kitűzve. És csak hihetetlen szerencséjének köszönheti, hogy még nem teljesült be a sorsa. Elöl jár minden ütközetben. Ahová lecsap, ott valaki meghal, de ő mindig idejében eltűnik a katonaság számára tilos területen.

Neftir oázisa a francia katonai biztonság határa, a legrosszabb beosztás, valóságos halálítélet. Egyik oldalán a Dzsebel-Sagro ismeretlen, zord hegycsoportja határolja, másikon a Szaharának az a része, amelyet Ghidi-síkságnak is neveznek, kiégett, szikes homokhullámos sivatag.

E meghitt tájék legsivárabb részén terül el a Neftir-oázis. A Ghidi-pusztaság hőségét a Dzsebel-Sagro felhőkig érő, sima gránitfala megsokszorozva veri vissza, mint valami gigantikus gyűjtőlencse, és a napközben áttüzesedett hegyoldal kemencéje éjszaka is ontja a forróságot, pedig a sivatag más helyein a fehér homok olyan gyorsan illantja el a napközben magába szívott meleget, hogy éjfélre fagypont alá is leszáll a hőmérő, és hajnalra dér borítja a szegényesebb alfafű-síkságot.

De a Neftir-oázis mentén a hegyoldal gondoskodik arról, hogy a hőség éjszaka is elviselhetetlen legyen.

A legénységi szoba forrósága, a bagó, a szíjkenő olaj, pálinka és izzadság szagvegyüléke mint valami langyos mosogatórongy fedte be az ágyakon heverő, nyirkos testű embereket. Az ablakra terített vizes pokróc láthatóan párolgott az ötvenfokos hőségben, és döngő, sűrű légyraj röpködött, mászkált szerteszét mindenen.

Az altiszt jött be Krakauerrel, vagy ahogy a katonák nevezték, a „Visszhang”-gal. Vörös haja ugyan más gúnynevet provokált volna, de hajszínénél is feltűnőbb volt az a furcsa szokása, hogy bizonyos elégedetlen hanglejtéssel elismételte, amit mondtak neki. Általában csak az utolsó szót. Ezért eleinte sok baja volt. Például újonckorában a gyakorlótéren az őrmester rászólt:

– Maga vörös! Elvezet egy szakaszt a lejtőig!

– A lejtőig... a lejtőig... – mormogta elégedetlenül – jó dolog, mondhatom... A lejtőig...

– Hallja! Mit morog maga?

– Mit morog... mit morog...

– Fogja be a száját!

– A száját... a száját.

Több igen súlyos büntetést kapott ezért a szokásáért. Most éppen a mosott fehérneműt hozta fel a döglesztő forróságban, és nagyot nyögve odavágta a sarokba.

– Talán nem tetszik?! Mit nyög?! – kérdezte a káplár.

– Mit nyög... mit nyög... – motyogta, és reszkető kézzel gombolta ki csuromvizes zubbonyát.

– Egy órán belül az összes mosott holmit rakja rendbe!

– Rakja rendbe... rakja rendbe... – dünnyögte. – Kérem, nekem meg van dagadva a májam... – Az is jellegzetes szokása volt, hogy időnként súlyos betegnek tettette magát, pedig egyszer sem sikerült ilyen módon kibújni a szolgálat alól. – Egyrészt meg van dagadva a májam, másrészt hörghurutban szenvedek.

– Hát rakja össze a fehérneműt, azután haljon meg – mondta a káplár, és kiment. Krakauer nyomban végigterült az ágyon.

Stuck, a szeplős, hatalmas német, aki valamikor lakatos volt, odament az ablakhoz, és levette a pokrócot. A forró, tág fényű napsugár mint valami ökölcsapás zuhant az arcára.

– Hé, te! Mit csinálsz! – szólt rá Jarosics, a tömzsi, kopasz albán, aki katonai pályája kezdetén fizetőpincér volt Szkutariban, de néhány kisebb bűncselekmény ide juttatta, ahol viszont mindenki megbecsülte.

Stuck jóval népszerűtlenebb volt az albánnál fukarsága, kicsinyessége és bizalmatlan természete miatt.

A marseille-i dokkról került ide egy jelentéktelen rablásból kifolyólag, mert nézeteltérés következtében leszúrt valakit. A rablás után megosztoztak a résztvevők, közöttük Stuck, aki a társaság egy részét motorcsónakon vitte a Vieux Port-ról a Joliette nevű kikötőig, ahol a jelentéktelen ügyet lebonyolították. Stuck követelte, hogy kétezer frankos osztalékán fölül az elhasznált benzinért járó három frankot is fizessék meg. Peters, egy gengszter, aki valamennyiük vezetője volt, és húsz éve irányította a szolidabb rablásokat Marseille-ben, nem ismerte el a költségszámlát. Régimódi cégeknél ilyesmi előfordul. Egyszerűen, sőt tömören „sal boche”-nak nevezte Sluckot. A megalázó vesztfáliai béke óta ez a németgyalázó csúfnév már sok pofonnak, szúrásnak és ökölcsapásnak volt oka. Ebben a szóba, hogy „boche”, a francia minden megvetését, gyűlöletét, fölényét, gúnyát, megalázottságát és harci kedvét egyetlen utánozhatatlan hangsúllyal tudja kifejezni. Szó szót követett, korsó korsót, végül szék széket, majd mindkettőjüket súlyos zúzódásokkal távolították el a kocsmából. Megindultak együtt csendben az óváros felett kimagasló Dóm irányába. Már régen másról beszéltek, mikor Stucknak váratlanul eszébe jutott a három frank, és megállt.

– Fizesd meg a pénzem!

– Nem jár egy fillér sem, piszkos boche!

Mint már említettem, a háború nagy történelmi eseménye óta ez a szó sokszor zavarta meg különben békülékeny hangulatok levegőjét. Ebben az esetben azonban a három frank is nagyban hozzájárult a harmincéves háború magánjellegű folytatásához. Ismét heves szemrehányásokkal illették egymást, és a végén Stuck leszúrta Peterst.

A Marseille-ben megtelepedett angol gengsztervállalat megszűnt: a cég főnöke ott feküdt szíven szúrva a sikátor pocsolyájában.

Ekkor váratlanul egy rendőr poszt bukkant fel! Futás, hosszú fütty, üldözés, és hajnalban, mint a sarokba szorított egérnek, már nem volt más menedéke, mint a Fort St. Jean citadellája, ahova minden civil beléphet, de csak mint katona jöhet ki ismét, hogy a Quai de Belge-en behajózzák Afrika felé.

...Most levette az ablakról a pokrócot, tetovált, rozsdaszínű mellkasára odaömlött a perzselő nap, és elfordított fejjel szólt vissza Jarosicsnak:

– Azért veszem le a pokrócot, mert hiába várnám, hogy egy lusta, rendetlen fráter újra vízbe mártsa. Phű! Piszok meleg van.

– Még dögölni sem hagyják az embert! Barmok! – horkant rájuk Graham, az ír lírai költő, aki sokszor panaszolta, hogy lángoló hazaszeretete miatt üldözték a légióba, pedig valójában azért kellett emigrálnia, mert váltót hamisított egy nyomdász ismerőse nevére. Most dühös volt, mert felkeltették az álmából, de nem gondolt arra, hogy ő viszont Malpagát ébreszti fel, aki szófukar ember létére gorombáskodás helyett egyszerűen az ágya mellett lógó derékszíját vágta Stuckhoz, természetesen a rohamkéssel együtt. A nagy melegre való tekintettel verekedésre nem került sor.

Miután Stuck megmártogatta a pokrócot egy kívül álló dézsában, és újra befedte az ablaknyílást, a teremben megint visszazökkent kibírhatatlanul monoton kerékvágásába a fülledt, bágyasztó csend, amelyet még bántóbbá tett a legyek szüntelen dongása.

Malpaga már nem aludt el ismét. Sóhajtva ült fel ágyában, zsírszerűen verejtékes, sárgás arcán elernyedtek a vonások.

– A Madonnára! Egyszer nekirohanok szuronnyal a posztnak, és elfutok valamerre a sivatagba... Gyalázatos hely.

– Gyalázatos hely... gyalázatos hely... – dünnyögte a Visszhang.

Higgins csendesen vihogott a földön. Ugyanis lefeküdt pőrén a hűvös agyagra.

– Azt hitted, te őrült spanyol, hogy a légió nyugalomra vágyó csirkefogók üdülője? Maradtál volna bikahóhér Sevillában.

Malpaga ugyanis torreádor volt. Egy alkalommal részegen jelent meg az arénában, és szórakozottságból a bika helyett egy banderillót nyársalt fel. Ő részegségére hivatkozott, mások szerint az ifjú torreádorinas azért kapta a szúrást, mert kielégítő eredménnyel udvarolt a mester menyasszonyának. A kérdés tisztázása elől beállt a légióba. Cseppet sem hasonlított a Hollywoodban ábrázolt torreádorokra. Kis, hegyes orra jobb felé ferdült, keskeny szája viszont bal szegletében valamivel hosszabb volt, amitől olyanformán nézett ki, mint mikor egy viaszbabát lágy állapotban pofon csapnak, és úgy marad az arca. Igen nagy fülei voltak, és hosszú haja.

– Én azt mondom – szólal most meg dörgő basszusán Kjörgson, a norvég favágó –, hogy fel kéne lázadni.

És ásított, hanyatt dőlve, mint aki elsősorban az unalom ellen kívánná haladéktalanul ezt a változatosságot. Kjörgsonnak nem volt története. A Heine által megénekelt északi óriásfákat vagdosta ki hosszú éveken át, amíg egyszer megunta az egyhangú munkát, és egy hajóval Franciaországba jött. Se útlevele, se vízuma, se munkaengedélye nem lévén, mit tehetett volna mást? Egy szép napon beállt a légióba. Azóta ásítozott.

– Lázadni? – mondta Stuck gúnyosan. – A Szahara ellen?

– Jó pofa! – gúnyolódott a torreádor. – Egy teljes hadoszlop étape-pal együtt könnyen ott pusztulhat a Ghidi-síkságon.

Egy cérnavékony hang szólt közbe: Havranek volt, egy sovány, alacsony karmester.

– Lehet, hogy a favágó marhaságot mondott, de az biztos, hogy jó lenne fellázadni és elmenni innen!

– Hát csak menjetek! – biztatta őket Higgins. – Végül kit agyonlőnek, kit Colombe-Bécharba küldenek, a büntetőtáborba.

– Te mindig károgsz! – rikácsolta Havranek, és úgy hadonászott a kezével, mintha egy láthatatlan zenekart vezényelne. – Kérdezd meg a tanár urat. Hé, skót!

Bradley az utolsó ágyon feküdt lehunyt szemmel. Most feléjük fordult és megszólalt:

– Szerintem hálátlanság lenne. – Felült az ágyon, és végignézte a többit. – Nem hívott ide benneteket senki – folytatta csendesen. – Legtöbben azért jöttünk a légióba, mert védelmet kerestünk a polgári hatóságok ellen. Megkaptuk ezt a védelmet. Most fizetni kell érte. Mindenért fizetni kell!

Hallgattak. Valahol elbődült egy teve. Higgins felállt a padlóról, és a falhoz dőlt, de az már nem volt hűs, hanem átmelegedett, mint a parázsló kemence oldala.

Kürtszó harsant. Elcsigázott emberek mozgolódtak a szobában, és rövidesen felsorakoztak az udvaron.