Hetedik fejezet
Haladin és a csodavárás

1.

Főpróba!

Nem is. Házifőpróba.

Miben különbözik a házifőpróba a főpróbától? Semmiben. A főpróbán egy-két díszlettel, bútorral több van, viszont kevésbé tudják a szerepüket, mert az előző próbától már mindenki szédül.

Csak a premier különbözik annyiban az előző próbáktól, hogy közönség van jelen, és igazán szerencsétlen módon, percenként előfordul valami. Későn kötik ki a függönyt. Tica elkésik, mert mégsem lehet a térdig patentkapcsos ruhát végig bekapcsolni két perc alatt. Előre mondják a zárópoént. Tulai elfödi a szemét, és megkapaszkodik valamiben. Kalmár a haját tépi, és suttogva üvölti: „Gazember, gazember!... Mert hiába imádkozik két hónapja, hogy rúgják ki!”

Kijelentése nem sértő, mivel senki sem tudja, kiről beszél, lehet, hogy ő sem. Szóval a premier csak abban különbözik a házi- és a valóságos, belső első főpróbától, hogy tíz nappal előbb, az olvasópróbán minden jobban ment.

A műfajban jártas emberek jól tudják, hogy a tizenötödik előadásig csak nyilvános próba folyik a kabarékban, mivel a második előadásnál íratja ki általában Málnási a próbatáblára, hogy aki a másnapi előadásra sem tudja a szerepét, azt választott bíróság elé viszi. Erre természetesen elkezdik a szerepeket tanulni.

Próba, főpróba, premier és általában a kabaré iránya két súrlódó ellentét között alakul ki, Málnási igazgató és Kalmár rendező udvarias, de éles viszályaiban. Innen a fejezet címe, a szójáték a két ember viszonyának meghatározására: Haladin és a csodavárás.

Mikor Málnási, a varázsló, a pénzügyi akrobatika érthetetlen mutatványainak egyikével előveszi a varázsvesszőparipáját, úgy július táján: „Nézze, ha ad kétezret, tudok nyitni, és megkaphatja a hatot, ha kicsit jó a szezon, ha nem ad kétezret, nem nyitok, és elvesztette a hatot is.” A varázsvesszőparipa célhoz viszi az érvet az elkeseredett hitelező logikájában, és Málnási padisah megáll az idény előtt, kimondja a bűvszót: „Szezon, nyílj meg!” – és másnap megjelenik Raducziner a kézikocsival és a takarítóvállalat embereivel.

Ez a könnyebbik varázsige. Ugyanis, ha az idény vége előtt a jegyirodák csodaforrása felől baljós szelek fújnak, akkor Málnási padisah májusi, bukott reprízműsorával kénytelen elkezdeni a koraszülött nyári szünetet. Mert mint ő mondja hitelműveleteiről: „Mennél öregebb a szezon, annál »fiatalabb« a kölcsön.”

Ilyenkor, ha a Pólyakalifa hitelkerete és Fuksz néni amerikai befolyása kimerült, nincs mentség.

A jegyirodák éltető tündérforrása elapad, alig csörgedezik, a pénztárban összesen tizenhét pengő, és Málnási padisah szomorú kényszerhelyzetében kimondja a minden bűv nélküli igét: „Szezon, zárulj” – és másnap megjelenik Raducziner a kézikocsival, egy vödör csirizzel, hóna alatt papírszalagokkal, és ellátja a színház valamennyi fő- és kisbejáróját, reklámtábláját és fényképkiállítását a „Nyári szünet” felírású nyomtatvánnyal.

A két időpont között, nyitástól a zárásig Kalmár, európai tájékozottságát érvényesítve, haladni szeretne a korral. Málnási sugárzó optimizmusának bölcsességéből azonban ez természetellenes jelenség. Málnási nem veszi komolyan a színpadon lejátszódó szamárkodásokat, szerinte egy kis szerencsével a leghülyébb műsor telt házakkal prolongációba megy, és a legragyogóbb műsor, némi balszerencsével, földrengésbe sodorhatja az intézményt. A fő, hogy hozzávetőleg három órát játsszanak, de a legfontosabb, hogy az előcsarnok, a rézkorlátok, a zsöllyék, a portálé és minden ragyogjon a tisztaságtól, a jegyszedők, büfésnők, ruhatárosnők, bármennyi óvadékot adtak is, ne merészeljenek gyűrött vagy nem hótiszta kötényekben járni, ahogy az uniformizált, fekete színű ruhájukhoz illik.

Azután a színház fennmaradásának lényege mégiscsak szikkadt pénzforrások művészi élesztgetése, roskadozó hitelek alátámasztása, Spiró úr évek előtt elfogyott türelmének végső határa híján mégis szép nagy, íves plakátokat nyomtatni, ezekre a kiragasztás készpénztőkéjét előteremteni. Ami a színpadon történik, az lutri, és aki ért a színházhoz, jól tudja, hogy komoly ember ilyesmivel nem foglalkozik, mert a közönség kiismerhetetlen.

Persze ez a Kalmár legszívesebben egy amerikai filmgyárnak rendezne itt kabarét, és az Isten pénzét is beleölné, hogy két kapcsolás helyett egyszerre lehessen elsötétíteni a nézőteret, ami egy marhaság. Attól még a Gál nem lesz jobb, és Bárány így is, úgy is jól megírja a konferanszát, ha ideje van, és egy öt év előtti, vacak reprízével áll ki, ha ellógta az időt. Bölcs ember ezen egy legyintéssel túlteszi magát, mert hiába mérgelődne naponta. Ez mind olyasmi, mint a szél járásával vagy a föld forgásával törődni, mintha befolyásolhatná az ember. Nem is olyan, mert a föld forgását Arkhimédész legalább képzeletben befolyásolni tudta egy fix ponttal az űrben. De teljesen ki van zárva, hogy ebben a zűrben akárcsak feltevésszerűen is egy fix, vagy akár részletekben törleszthető pont lehetne, ami Szatmárit úgy Gált befolyásolhatná, hogy ne hadarják le a műsor első részét vasárnap délután, ha válogatott mérkőzés van, vagy Kapást meggátolná abban, hogy lekésse két színház közötti pendlizés alatt az előadást, ha a Hazai Színház darabjában sok öltözködése van.

Kalmár nem szeret nyolc napra premiert, és művészi értékű előadásokat tart a szerepnemtudásáról, a színészek fáradtságáról, a káoszról, ruhák és díszletek, darabok és szólók elkészítési idejének emberi határáról, mintha fontos volna ez a sok szamárság azon tény mellett, hogy a bukott műsorra napi hat-nyolcszáz pengőt legalább ráfizet, tehát neki, ha művészi aggályok miatt mondjuk öt nappal tovább próbál, az háromezer pengőt jelent.

Inkább próbál összesen hét napot, de kifesti az előcsarnokot, és csináltat egy rabicfalat, hogy kettéválassza az irodát. Minden hitelező csak kopogtat, és egyenesen benyit hozzá. Igaz, hogy végül még sincs meg a háromezer pengő megtakarított ráfizetés készpénzben, no de nem lenne meg akkor sem, ha Kalmár műítész aggályai miatt készpénzben rá kellene fizetni az elhúzódó próbák idejére.

Ha elkezdenek próbálni, lesz műsor. Műsor mindig van. És mondja meg neki ez a Kalmár, hogy hány hét próba eredményezte már azt, hogy leszámítva a mellékszereplőket, valaki tudta volna a szerepét? Ilyesmi premier után alakul ki. Hogy Kalmár húsz éve hadakozik ez ellen, az a megfelelő bölcsesség hiányát mutatja. És ha a görlöknek premierre nem lesz kész a skót kosztümjük, az apró dobokkal, hát játsszanak majd a régi ruhájukban, és a harmadik előadáson dobolhatnak.

Dobolnak, vagy nem dobolnak! A görl legyen csinos, ne késsen el sokat, legyen tiszta és gusztusos a ruhája, a többi mellékes. Majd bolond lesz a százhúsz pengős vendégművész napi gázsiját öt nappal tovább fizetni, hogy Ruszkainé és Lóránd ne lökjék fel a színpadon Ticát, mivel mindegyik fordítva akar távozni, elegendő próbák hiányában. Majd bolond lesz, amikor ezt a kínos blamázst, mint nota benét benne hagyták a darabban, mert ezen röhögött a közönség a legjobban.

Író urak! Ha az igazgató véletlenül nem volna olyan gondos, hogy hét napra premiert hoz, továbbá a színészek nem zavarnának mindent össze a színpadon, ez az egy egészséges röhögés se lenne a darabban.

Kalmár szeretett volna, legalább kétszer kellékekkel és nemcsak jelzett, hanem valóságos bútorokkal próbálni, ami egy ilyen álmodozó idealistánál komoly tünete a nagyzási hóbortnak. Itt nincs haladás, nincs gondos előrelátás, és nincs súlyos hiba, mert jön a közönség, és mindent megkontráz.

Hiba történhet, ha az ember nem gondoskodik arról, hogy a büfébérletnél kikösse a büfé falán elhelyezhető reklámok fenntartását a színház számára. Továbbá, ha a dologi kiadások fedezetét nem teremti elő az ember, mert itt meggyőzhetetlen, hűvös közalkalmazottakkal áll szemben, tűzoltókkal, vízdíjbeszedőkkel és hasonlókkal. A telefon, villany, rendőrségi ügyelet és egyebek hiánya minden színjátszás komoly, gyógyíthatatlan betegségét jelenti.

Az érem másik oldala, ha egy műsor fél házzal megy, és Kalmár a múltak okulására intve igazgatóját, szeretne próbát kiíratni az új műsor meglevő részleteiből. Nem akar megint hét napra premiert.

Kalmárnak ez a mániája, mosolyog bizakodóan Málnási. Ő szegény ember, örül, ha a műsorra nem fizet rá, és semmiféle kecsegtető eredmény kilátásba helyezése nem inspirálhatja kockázat vállalására. Sőt. Fiatal direktor korában előfordult vele, hogy két hét fél ház után a műsor bevétele feljavult, végül telt házakkal játszották sokáig. Azóta, mivel valóságos, megtörtént csodáról van szó, hisz abban, hogy még egyszer pályafutása során ez megismétlődhet. És prolongálja a műsort, és két hét múlva megint a régi nóta: harmadikán próba, tizenegyedikén premier.

Kalmár mindén esetben figyelmezteti, egyre több példa fölött rendelkezve, és előre bejelenti, hogy: „Ha új expresszpremiert csinál, azt maga fogja rendezni, vagy ideszerződtet valakit, mert én csak színész leszek, mert én nem estem a fejemre! Próbálja ezt egyszer más is!” Az igazgató megnyugtatja, hogy a nem várt esetben teljesíti ezt a kívánságát és ő rendezi majd az előadást, illetve ő sem rendezi, mert hiszen mióta az eszét bírja, itt minden premier a jóisten kezében van, ha ezt Kalmár nem veszi sértésnek. Azután derűsen felül az íróasztalra, széttárja a karját, és így folytatja: „Nézze, ma negyvenhat pengővel javult a bevétel, és ha a szombat-vasárnappal megvan a kétezer pengős átlag (még nem volt eset rá), akkor kihúzzuk...” Itt következik egy dátum és egy vásár vagy egyéb látványosság, amely vasúti kedvezmények révén a fővárosba vonzza vidéki honfitársainkat. „Nézze, ha az Árumintavásárig kihúzzuk... Mért vegyem le kilencszáz pengőnél a műsort, mikor jövő hónapban itt a Mezőgazdasági Kiállítás... Bolond leszek pünkösd előtt újat próbálni... Ha hat hétig elhúzzuk, itt az európai Dalárdakongresszus...”

Szóval Málnási, ha csak húsz pengőt is emelkedik a bevétel, már hiszi és várja a csodát, már tud egy kongresszust vagy vásárt vagy ünnepi hetet, és Kalmár korral haladó sürgetései egy ellenállás beszerzését illetőleg, hogy fokozatosan és egyenletesen lehessen a színpadot elsötétíteni, csak nyájas legyintéseivel találkoznak. E két malomkő súrlódása között őrlődik a próbák távolról sem tiszta búzája a közönség szórakoztató, lisztes táplálékává, vagy Kerényi Terka szerint: „Végre egy olyan tésztává, amit be tehet adni ennek a sok nehéz pasasnak, ott lent a sötét nézőtéren.” A két malomkő neve Kalmár és Málnási, a színház argójában: Haladin és a csodavárás.