11

A reggeli lapok már közölték miss Evelyn Weston Londonból beszerzett fényképeit. Holler szerkesztőnek egy darab sült hal nyomban a légzőcsövébe ment, és kis híján megfulladt.

Egek! Hiszen ez lady Bannister!

Macskát! Lady Bannister nemzetközi hírszerző?!

Ugyan kérem!

Betörő és gyilkos?... Nevetséges!... De hiszen... várjunk csak!... A rablás estéjén jelent meg olyan tépetten és sárosan... És... Hohó! Lyonban a repülőgép... Mikor a lord meglátta az újságot... És nézd csak! Miért öltözött ez a pedáns lord munka nélküli tiroli énekesnek? És ez még semmi. De miért nem tűnt fel neki, Hollernek, az, hogy a Királyi Akadémia tagja és a Nobel-díj esedékes jelöltje, vidéki gazdálkodók ízléséhez mérten is meglepően dús pamacsot hord a kalapja mellett?

Mikor viselt a lord pamacsot? Méghozzá ilyen tömöttet?

Mit lehet itt tenni? Szent meggyőződése, hogy Evelyn Weston azonos azzal a hölggyel, akit ő lady Bannisternek ismert. De ha tízezer az egyhez, mégis téved? „Okos légy, Holler! Vigyázz! Nagyon vigyázz!”

Utána kell menni... Hová is? A Mahrbuk-oázisba! Illetve először elmegy lord Bannisterhez.

Lord Bannisternél megtudta, hogy a ház ura egy vendége és egy hölgy társaságában elutazott. Az új inas nem tudta megmondani, hogy a hölgy felesége-e a lordnak vagy nem.

– Nézze, barátom – mondta idegesen Holler –, maga ismerős itt Marokkóban. Szerezzen nekem gyorsan húsz megbízható embert, akik velem jönnek a Mahrbuk-oázisba. A gazdája után akarok menni, azt hiszem, veszélyben van. Tessék ötszáz frank az előlegre.

Az inas egy órán belül összeállította a karavánt, vezetővel, vízhordóval és élelmiszerrel együtt. És ő is velük tartott. Így. Most szépen a saját szakállára kezd nyomozni.

Fő kérdések: Ki az a Münster, akit a hölgy keresett? Azonos-e lady Bannister Evelyn Westonnal, és ha igen, mi köze van az egészhez a lordnak? Ha a hölgy valóban kémnő, akkor ő a cimboráival együtt lefüleli. Hatalmas szenzáció! Ha nem kémnő, akkor egyszerűen csak meglátogatja a Mahrbuk-oázist, amihez joga van. Ezzel még nem történt blamázs. Jelenteni a rendőrségnek? Ugyan kérem! Egy londoni szerkesztő előbb magának süti meg a pecsenyét, azután jöhetnek az urak a jegyzőkönyveikkel.

És mert kóbor szerkesztőkre külön őrangyal vigyáz, a régi latin város romjainál, a sivatagban találkozott egy szpáhiosztaggal. Nézd csak a feketék tisztjét! Hiszen ez Villers hadnagy, akit jól ismer! A riff háború alatt a sajtó-főhadiszálláson volt beosztva...

– Halló, Holler! – üdvözölte a hadnagy. – Úgy néz ki, mint egy igazi beduin a Folies Bergčre legújabb revüjéből.

– Adj’ isten, Villers! Mit keres maga egy ilyen latin városban, ahol már ezer év óta nem működnek a lokálok, és nem szól a dzsessz?

– Őrjárat, pajtás! Negyvennyolc órás őrszolgálat. Maga merre tart?

– A Mahrbuk-oázisba megyek. Most szabadságon vagyok, és mindenhová ellátogatok, ahol semmi dolgom.

– Várjon! Hadd legyen az angol sajtónak díszkísérete. Estig együtt mehetünk. Elkísérem a sivatagi kútig.

Beesteledett. De a hadnagy nem tért vissza. Azután már tevehalálában kísérte tovább Hollert a szpáhiosztag, mert a tiszt jól értette a morzejeleket.

Közben rátaláltak Eddy Rancingre. Ezt néhány arab és lord Bannister inasa visszavitte Marokkóba, és a szpáhik, élükön az elgyötört Hollerral, vad iramban siettek Mahrbuk felé.

Idejében értek oda.

Gordon, az orvos és Corned-Beef áldozatul estek az első sortűznek. A többieket Adamsszel együtt megbilincselték. Rainer még mindig olyan büdös volt, hogy nem lehetett kihallgatni. Rezignáltan mondta, miközben megkötötték a csuklóját:

– Ilyen hamar még egyszer sem teljesült kívánságom. Egész nap az volt a vágyam, hogy csak még egyszer maradhassak hosszabb ideig hűs helyen. Azt hiszem, most majd nem panaszkodhatom.

Úgy is lett.