Harmincharmadik ének

Az istenlátás

„Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,
     teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
     ős célja az örök határozatnak:
természetünket a te tiszta lényed
     megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő
     teremtménnyé lett benned, s szent erényed
méhedben felgyújtá a tisztelendő
     szerelmet, melynek örök melegébül
     a Béke e Virága volt kelendő.
Te déli láng a Szerete egébül
     vagy itt nekünk; és lenn az embereknek
     élő forrás, melytől reményük épül.
Urnő, minden kegyek tőled erednek!
     Aki nélküled vágyik szent malasztra,
     szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.
S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:
     jóságod gyakran azt a szenvedőnek
     kérés előtt megadja, nem halasztva.
Jóság és nagyság benned egybenőnek,
     és irgalmasság, s ami csak erénye
     lehet teremtett lénynek, földi nőnek.
Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye -
     a mindenségnek mélyétől idáig
     látta a szelleméltet, s szemefénye
most még magasabb, új látványra vágyik,
     kér új erőért, fölhatolni, téged
     kegyelemből az utolsó csodáig.
S én, mert soha még vágyam így nem égett
     magamért sem, küldöm imámat érte,
     kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,
a mely halandó voltából őt kisérte,
     oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,
     hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!
S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te
     mindent tehetsz: hogy íly látás után is
     maradjon épen magas vágyu lelke.
Győzzön hatalmad emberi voltán is!
     Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel
     könyörög - és velük az én imám is!”
Az égi szempár, melyet áldva kedvel
     az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya
     az ájtatós imát hallgatja kedvvel.
Onnan az Örök Fényre villana
     e drága Szempár, hova nincs teremtmény,
     ki tiszta szemmel bépillantana.
S én, vágyam ős célját közelre sejtvén,
     illőn, amint a szemem föltekintett,
     égő kinját egyszerre elfelejtém.
Bernát mosolygott és kezével intett,
     hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
     magától is már intése szerint tett.
Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
     a magában-egy Igaz sugarába
     mind jobban-jobban behatolni mertem.
Innen kezdve látásomat hiába
     vágyom leírni: gyenge lesz az ember
     szava rá, és emlékezete kába.
Mint akit elfog álomteli szender,
     s ébredve megmarad a benyomása,
     de másra emlékezni nem bir, nem mer:
ugy tűnt el az én lelkem látomása;
     valami édes megmaradt belőle
     máig; s ki merne emlékezni másra?
Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;
     s a Szibillának jósoló falombok
     így szálltak szét a legkisebb szellőre.
Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
     s földi fogalmak soha föl nem érnek,
     tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
     hogy látásomból egy szikrácska majdan
     jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
     emléked e versekben visszazendül,
     győzelmed híre terjedend a dalban. -
Akkor az éles, élő fényözöntől
     ha elfordúlok, zavarva legottan
     lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
     tekintetem a végtelen Erővel
     összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
     szétolvadó látásban elvegyülni
     megáldtál engem kegyelemmel, bővel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
     szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
     mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
     és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
     lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.
Egyetemes formáját e csomónak
     hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom
     tágabbra tártan örülök a szónak.
Egy perc mélyebben elaltatta gondom’,
     És Argo árnya, Neptun döbbenése
     huszonöt századát legyőzte pontom.
Lelkem ekként egészen belevésve
     merően és figyelve, mozdulatlan,
     a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
     merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
     lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
     benne gyül; s ami rajta kívül elvét
     minden célt, benne célba jut egészen.
Dalom ezentul kurtán fogja tervét,
     mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,
     ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.
Nem hogy tán egynél több kép rajza termett
     benne, mert mindig egy marad az élő
     fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg:
hanem mert tőle mind érttebbre érő
     látásom ott látását úgy cserélte,
     mintha kép képet lenne megcserélő:
a fénysürű mögé, a tiszta mélybe
     három kör áradt, élesen kiválván,
     háromszin és egy átmérőjü térbe.
És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
     tükrözte föl, s e kettő lehelése
     a harmadik, belőlük egyre szállván,
Mily kurta a szó íly elképzelésre!
     S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,
     olyan hogy kevés becsülni „kevésre”.
Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
     Magadat érted csak, s magadtól értve
     magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
     olyannak látszott, mint a visszavert fény,
     amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
     a mi képünkben festődött keretté,
     hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
     megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
     de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
     töprengve tudni, hogyan egyesűle
     kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
     mig villám fénye tárta szememet fel
     és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
     de folyton-gyors kerékként forgatott
     vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.