Tizedik ének
Az eleven Kariatidák
Mikor elhagytuk az ajtó
küszöbjét,
mely árva, mert a lelkek
rossz szerelme
egyenes útnak mutatja a
görbét:
zajjal csukódott, nagy visszhangot verve;
de ha visszanéztem volna a
zajra,
méltó mentségem hol lett
volna erre?
Egy hasadás vitt föl a sziklafalra
és mint a hab tolong
előre-hátra,
úgy kanyarogtunk benne
jobbra-balra.
S szólt vezetőm: „Itt legény kell a gátra
úgy kanyarodni erre-arra
folyton,
ahogyan útja nyíl a
sziklahátra!”
Ez megritkítá lépteink a zordon
köveken, és előbb feküdt a
csempe
hold az ágyába, hogy ott
megnyugodjon,
mintahogy mi, e tűfokán kimenve,
hol összezárul a hegy egy
tömegben,
felhághattunk a nyilt, szabad
peremre.
De akkor, én fáradtan, s mindaketten
bizonytalan néztünk a
fensikon szét,
oly árván, mint utak a
rengetegben.
Partjától, ahol a semmivel szomszéd,
a lábáig magasságát ha
mérném,
három embernyit legalább
kihoznék.
S ameddig, szemem szárnyával, elérém,
ha jobbra néztem, e párkányt,
ha balra,
mindenfelől egyformának
ítélém.
S alig nyomtuk meg lépteinket arra,
mikor megláttam, hogy beljebb
a szikla,
amely utat zár fenn a
hegytarajra,
fehér márványból van, és elborítva
domborművekkel, hogy nemcsak
Poliklét,
de a Természet szégyenben
maradna.
Az angyal, ki a hírt, hogy az öröklét
kapui tárva, hozta
embereknek,
s hogy a rég sírva várt békét
öröklék:
mint élő, kinek tagjai remegnek,
volt ott kivésve, annyi édes
bájjal,
hogy nem is néznéd néma
kőremeknek.
„Ave!” - látszott mondani néma
szájjal,
mert melléje volt az a Nő
faragva,
ki Menny szerelmét nyitja égi
zárral,
s mozdulata rávallott e szavakra:
„Ecce
ancilla Dei” - s oly
találón,
mint viasznyomás valamely
alakra.
„Ne csak egy helyre figyelmezz kizárón” -
szólt, kinek jöttem azon
oldalánál,
merről a szív van, édes
Elüljáróm.
Megfordulék, s megláttam Máriánál
egy kissé hátrább, abban az
irányban,
hol, jobbra tőlem, drága
Poétám áll,
egy más képet, mely a hegy jobb falán van
kivésve, s túlra Bölcsem
oldalától
kerülve közel látszék, s jobb
arányban.
Ott márványökrök vonják ponyvasátor
alatt; szekéren, ládáját az
Úrnak,
mely int, hogy ne légy
hivatlan prókátor.
S a kísérők hét kórusra oszolnak;
s ott két érzékem küzködött;
az egyik
szólt: „Nem!” - a másik: „De
igen, dalolnak!”
S a tömjénfüstöt is, mely föltüremlik
köröskörül, sok jól utánzott
ránccal,
az orr tagadja, s a szemek
igenlik.
S lám, a Zsoltáros föltürkőzve táncol
a szent Szekrény előtt
alázatosan;
s több volt királynál, s
kevesebb, e tánccal.
S egy palotának erkélyén magassan
Mikhál látszott, a menetet
csodálván,
szomoruan, és kissé
haragossan.
De én közel már új képet találván
néztem, helyemről másik
helyre hágva,
hol Mikhál mögött ragyogott a
márvány.
Itt a császár alakja volt kivágva
dicsőn a sziklából, kinek
erénye
indítá Gergelyt a győztes
imákra.
Traján császárról szólok; büszke ménje
előtt egy özvegy állt; az
özvegy arcán
mély fájdalom, s szemében
könnyek fénye.
Körötte tiprat sok, csaták piarcán
edzett vitéze s leng arany
mezőben
a Sas, amely kisérni szokta
harcán.
S a nő, maga a búbánat merőben,
szólni látszék: „Uram, fiam
halott,
s tebenned bízom, mint
védelmezőben!”
És ő: „Legalább azt megvárhatod,
míg megjövök.” S a nő most
csüggedettebb
hangon, mint kit a bánat
áthatott;
„S ha meg nem jönnél?” „Őrködik feletted,
ki helyemen lesz.” S ő: „A
más erénye
mit ér neked, ha magadét
feledted?”
S a császár szólt: „Légy megnyugodva, néne:
nem mehetek, mig lelkemen
adósság
súlya van; itt tart a Könyör
törvénye.” -
És míg igy én itt az alázatosság
képeit néztem, mellyek
Mesterükre
vallván a lelket szent
gyönyörbe hozzák,
s melyeket a valóság égi tükre
és látható beszéd gyanánt
teremtett,
kinek nincs új - nekünk mind
új, örökre -,
„Im,” - szólt a Költő, és kezével intett -
„egy nagy sereg jön ott,
gyéren topogva:
tán föllebb tudnak igazítni
minket.”
Szemem szomjassan nem sejtett dologra,
szemlélni folyton új csodát
mohón,
nem volt, keze iránt
fordulni, lomha.
Nem akarom, hogy elcsüggedj bohón
jó szándokodban, hallva ezt a
szörnyű
fizetségét a bűnnek,
olvasóm.
Azért ne a kin módját nézd, ha
könnyű
szivvel akarod nézni: nézd a
végét:
csak
itéletnapig hull itt a könnyü!
„Mester” - kezdém - „a kínnak ezt a népét
alig tudom kivenni jól, hogy
ember:
most érzem földi szemem
gyöngeségét.”
S felelt: „Gyötrelmük, annyi mint a tenger,
nagy súllyal úgy lenyomja
mind a földre:
hogy jól lássam, nekem is
kűzdenem kell.
De nézd meg jól csak: mint megannyi törpe
jön mind a kő alatt görbülve
kétrét;
már látni: mellüket verik
gyötörve.”
Ó, gőgös keresztények, balga népség,
kinek elbízott, nyavalyás
elmétek
a visszás útban veti
reménységét!
Nem látjátok, hogy az ember mi? Féreg,
mely majd formáland angyali
pillangót,
s az Itéletre pajzsa nélkül
tér meg.
Mért úszkál fönnen lelketek, ti bangók?
Hisz férgek vagytok,
férgeknek se készek,
még pillangóvá eztán
változandók.
Mint gyámkő gyanánt gyakran a müvészek
szobrot tesznek, hogy a
párkányt emeljék;
de rosszul esik, hogyha arra
nézek,
mert oly görnyedt, hogy térde éri mellét
s félős, hogy megszakadhat:
nem külömben
cipelte itt e sereg szörnyü
terhét.
De nem egyformán voltak gyötrelemben:
más-más követ vitt minden
kárhozott váll;
s ki még leginkább vala
türelemben,
sírva látszék mondani: „Nem birom már!”