Huszonegyedik ének
A Rondakörmök
Igy hídról-hídra, egyebet
beszélve,
amivel Komédiám nem
törődik,
mentünk; és megálltunk a
csúcshoz érve,
látni a jaj okát, mely fölverődik
e Rondabugyrodbéli új
bugyornak
csodás homályából a
híd-erődig.
Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak
télen a velencei
arzenálban,
amivel rossz hajókat
orvosolnak,
ha nincs hajózni jó idő s a gyárban
egyik új deszkát ácsol, régi
bordát
foldoz a másik, mely már járt
az árban,
egyik a gálya farát, másik orrát
kalapácsolja, evezőt
faragja,
kötelet fonja, varrja a
vitorlát:
úgy itt nem tűz, hanem az ég haragja
nagy sűrü szurkot forralt
lenn örökre,
melynek a partot bevoná
salakja.
Láttam; s nem láttam rajt’ mást, csak körökbe
fölvetett bugyborékát a
fövésnek,
mely felfuvódott, majd elült
pöfögve.
És míg szemeim mereven lenéztek:
„Tekints, tekints föl!” -
mesterem kiált
s kezei hozzá közelebb
idéztek.
Hátrafordultam, s mint kinek megárt
látni, amitől inkább kéne
futni,
minden ereje az inába
szállt,
s nézéstől nehéz neki futni tudni,
úgy láttam én is, mögöttünk
szaladva
egy éjszin ördögöt a hídra
jutni.
Ah, milyen vad volt az egész alakja!
a szárnya tárva, s könnyü,
gyors a lába,
ah, mint remegtem minden
mozdulatra!
Egy bűnös volt ültetve a nyakába,
hegyes, magas vállára és az
ördög
megfogni jól, bemarkolt
lábinába.
S hidunkra érve: „Nesztek, Rondakörmök,
egy tanácsúra Zita
városának,
visszamegyek még, dugjátok
le” - dörmög -
„Az kitűnő hely! nagyszerűen állnak:
csal ott mindenki - Bonturót
kivéve!
pénzért a nem-ből is igen-t
csinálnak.”
S lecsapta - s hátrafordult, visszatérve
a szirten; nem volt soha még
szelindek
olyan gyors, tolvajok nyomába
érve.
Amaz lefult s görbülve fölkeringett,
de az ördöghad a hídon
futóban:
„Itt nincsen Szentkép!” -
csúfolódva intett -
„Itt más a fürdés, mint a Serchióban!
Azért ha nem kivánod
horgainkat,
maradj csak mélyen a
szurokfolyóban!”
S száznál több villát mind feléje ingat
az ördöghad s kiált: „A fejed
üsd be!
Kinek itt nem muszáj, ki nem
kacsingat!”
Szakácsok parancsára a nagy üstbe
a kukták, hogy fenékről föl
ne szálljon,
villával ép így nyomkodták a
húst be.
S a mester: „Nehogy egyik rád találjon,
guggolj le valamelyik
sziklalábnál
és paizsoddá az a szikla
váljon.
S bár engem tőlük sértve, szidva látnál,
ne félj, mert ismerem már én
e csürhét,
mert értem én máskor is ily
csatát már.”
És lábai a hídfőt megkerülték;
s amint a partra ért a
hatodikra,
hej, ottan volt ám bátorságra
szükség!
Mint dühhel törnek a kutyák uszítva
a szegényre, ki meg-megállva
koldul,
úgy tört itt egy gonosz
csoport a szikla
hídja ki mesteremre zordul,
de ő kiált: „Ne nyuljon egy
se hozzám!”
(mert a sok villa mind feléje
fordul)
„Várj még te, Kampós, nyugton táborozván
hallgasson egy meg, jöjjön
egy előre
s nem bánom, tépjetek, ha
tetszik, osztán.”
„Rondafark menjen!” - zúgtak nyakra-főre
és mind megállott s egy
előrelépett
és ment duzzogva: „Mi hasznod
belőle?”
„Hiszed te, Rondafark, hogy e vidéket
elértem volna” - szólt most
bölcs vezérem -
„s minden fegyvertől lettem
volna védett
úgy, hogy ég kegye s jó sors ne kisérjen?
Hagyjatok! mert az égben úgy
akarják,
hogy átvezessek valakit az
éjen.”
Igy szólván gőgjének letörte szarvát,
úgy hogy a villa lába elé
hulla.
„Senki rá” - úgymond - „ne
emelje karját!”
S vezérem: „Ó, te, lapulva, bujva
a híd kövei közé kuporodtál”
-
szólt hozzám - „bujj ki, mert
biztos vagy ujra.”
És én kijöttem, látva mily nyugodt már.
De a démonok felénk
kapkodának:
féltem, nem állnak majd adott
szavoknál.
Mint láttam rég várából Capronának
az ellenség közt hitre
kivonulva
félni csapatját néhány
katonának:
úgy féltem én, vezéremhez simulva
és szememmel szemükről el se
váltam,
mert láttam, rajtuk semmi
rossz se mulna.
Villát a lábhoz! - „Akarod, hogy hátban
megcsapjam?” - így az egyik
sugva dörmög;
és mind felelnek: „Csak csapj
neki bátran!”
De megfordulva rögtön az az ördög,
aki beszélt költőmmel,
közremordult
és: „Nyughass, Tépász,
nyughass!” - rájadörgött.
És aztán hozzánk ígyen szólva fordult:
„Tovább itt nincs út, mert a
szikla törve
s e hatodik ív középen
kicsorbult.
S ha beljebb vágytok, menjetek e görbe
ároknak partján, s leltek
majd egy másik
hidat, mely átvisz az alábbi
körbe.
E perchez épen öt óra hibázik
és pont ezerkétszázhatvanhat
éve
s egy napja lesz, hogy e híd
törten ásít.
Küldök pár fickót, kik szemügyre véve
a szurkot, őrködnek, hogy fel
ne bukjon
senki - s nem lesztek
bántásnak kitéve.”
„Hejh Szárnyas! Hejh Rugós! Előre - nyugton!
s te Mérges!” - kezdett
rendelkezni gonddal -
„s Szemigszakáll lesz
káplártok az úton!
S Harapós avval a fogféle csonttal
s te Főző! és te Körmös! és
te Sárkány!
És Lóláb még, Vörössel, a
bolonddal.
Vigyétek e rossz lép körül a párkány
fölött őket a másik
hídtetőre,
mely minden völgynek
végigfekszik árkán.”
„Jaj, inkább menjünk egyedül előre,
mester, ha birunk! Kalauznak
ördög?
Magam részéről nem kérek
belöle.
Oly szemes szoktál lenni: nézd, könyörgök,
a foga mindenkinek ránk
fehérül
s fenyeget kínnak a gonosz
szemöldök.”
Szóltam; és ő felelte: „Sohse rémülj;
csak hadd mutassák fehérét
foguknak:
annak szól ez, ki a szurok
ölén ül.” -
S a belső gáton elindulnak utnak;
előbb kiöltik káplárukra
félöl
nyelvüket, hogy ők
valamiről tudnak.
S
az trombitát csinál az alfeléből.