Huszonkilencedik ének
A rühösök
A sok sebnek, a sebhedt
sokaságnak
láttán szemeim úgy
megrészegedtek,
hogy csak pihenni és csak
sírni vágytak.
De költőm szólt: „Mi baja a szemednek?
hogy oly merően mélyed a
bugyorba
láttára e bús, nyomorék
seregnek?
Nem tetted ezt ennyire más pokolba.
Tudd meg: e völgy huszonkét
hosszu mérföld -
minden lakóját vágynád látni
sorba?
S lábunk alatt mutatja már a félkört
a hold, - és időnk szűken van
kimérve:
sok látnivalót rejt még ez a
mély föld.”
„Ha tudnád” - szóltam, elnézést remélve -
„az okát, hogy mért néztem
úgy, megállva,
tán megengednéd enyhébben
ítélve.”
De ő már indult, s én nyomába járva,
mikor vezérem készült már
felelni,
még hozzátettem: „Hol a
szirten állva,
a sziklavölgybe úgy láttál figyelni,
alkalmasint egy rokonom
siratja
a bűnt, mely itt gyümölcsét
fájva termi.”
És mesterem szólt: „Ne búsulj miatta!
Gondolatod ne csüggjön egyre
jajján:
maradjon ő, nézz már te más
alakra,
mert láttam őt imént a hídnak alján
reád mutatni, fenyegetve
ujja,
s Geri del Bellót megnevezni
hallám.
De te arra figyeltél, aki úra
volt Altaforte várnak
hajdanában,
és rá se néztél, és így ment
el újra.”
„Ó, mester, nem akadt a nagy családban,
ki erőszakos tettét
megboszúlja,
azok közt, kiknek, bús
gyalázatában
osztozni illik: ez talán a búja,
ezért hagyott el szótlan
megvetéssel,
s ez még nagyobb részvétre
hangol újra.”
Odáig értünk ily beszélgetéssel,
ahol az új völgy látszik már
a hidrul,
de fenékig nem látsz, csak
ködbe nézel.
És Rondabugyrod összes bugyrain túl
értünk utolsó
klastromudvarához,
ahol a kínos szerzet
körbeindul,
hol ezerféle jaj nyila csatároz
mérgezett részvét éles
vashegyével,
s az ujj magától nyúl a fül
lyukához.
Amily nyögés volna, ha nyári hévvel
Sardinia, Maremma s Chiana
völgye
minden kórháza minden
betegével
bezsúfolódna egyetlen gödörbe:
olyan volt itt, s mintha
rohadt tagokból
szállna, az orrot olyan bűz
gyötörte.
Akkor a híddá nyúló sziklafokról
leszálltunk az utolsó partra,
balra,
s gyenge szemem csak onnan
láthatott jól
a hamisítók hadára, az aljra,
kiket itt iktat a nagy Úr
cseléde,
a csalhatatlan Igazság
hatalma.
Nem hiszem, hogy látott Aegina népe
ennyi nyavalyát, mikor oly
utálat,
oly rémes sok dögpára szállt
a légbe,
hogy a kis féregig le minden állat,
a szörnyű pestis által érte
vesztét;
s aztán új néppé hangyák raja
válott,
mint régi költők bizton feljegyezték:
ahány raj lélek e vak völgyi
kutat
kerülte, lankatag vonszolva
testét.
És egymás testén kúsztak át e rútak
hason és háton; s némelyik
közöttük
négykézláb mászta a keserves
útat.
Lépésben mentünk szótlan fölöttük,
s a népet, mely lenn földre
betegedve
lábán sem állt már,
szemünkkel követtük.
S mint tégely tégelyt, tűzön melegedve,
ült kettő köztük egymást
támogatva,
tetőtől talpig kosszal
pettyegetve.
S nem láttam még, hogy oly gyorsan vakarna
lovat lovászfiú, kit vár az
úra,
vagy ki már álmos, aludni
akarna:
mint ezek testén ahogyan vadúla
körmük marása, fokozódva
dühhel,
a viszketésre mely nem
csillapúla.
És úgy birkóztak körmeik a rühhel,
mintha szakács késsel kaparna
pontyot,
vagy más halat, min
legnagyobb a pikkely.
„Ó, te ki bőröd így vakarva bontod,
s feszítő fogót csinálsz
ujjaidból” -
költőm egyikhez ily szavakat
mondott -
„felelj, akad-e latin ember itt, hol
ti nyögtök? Felelj, ha örök
időkig
sohsem kívánsz kikopni
karmaidból.”
„Én s ez, ki itt rohadva fészkelődik,
latinok vagyunk ketten” -
mondta sírva. -
„De te ki vagy, ki itt ezzel
törődik?”
„Ez itt” - felelt - „ki még nem szállt a sírba,
kisérem körről-körre,
megmutatni
neki e sok kínt, melynek
nincsen írja.”
Akkor megszüntek egymást támogatni,
s reszketve felém
vánszorogtak ők is,
és mind, aki a szót el tudta
kapni.
De közelebb jött hozzám Vezetőm is
s szólt: „Kérdezd, amit
vágysz kitudni tőle!”
és én elkezdtem, látva,
hogyan őriz:
„Ha nem kívánod, hogy tetteid őre,
emléked”, - szóltam - „a
földről kivesszen,
hanem hogy éljen ott még sok
időre:
ki vagy, kifia? valld meg ezt szivessen!
Büntetésednek undok, csunya
volta
a vallomástól vissza ne
ijesszen.”
„Arezzóban születtem” - válaszolta -
„Siénai Albert máglyára
külde,
de más vitt tűzbe, és más
vitt pokolba.
Tréfáltam egyszer vele, hogy röpülve
fel tudnék szállni levegőbe
szárnnyal.
Kiváncsi volt, s esze csöppet
se fürge;
látni kivánt ezzel a tudománnyal,
s mert Daedalus nem voltam,
lassú tűzben
égettetett meg a gyámapja
által.
De jaj, csaló alchimiát is űztem,
s Minos, a csalhatatlan, im
mivé tett!
utolsó bugyorban rohadni
bűzben!”
S költőmhöz én: „Láttál oly balga népet,
s nevetségesset, mint Siéna
népe?
A francia még nyomába se
léphet.”
S a másik poklos szavamat megértve,
ekkép felelt: „Kivéve persze
Striccát,
ki költekezni olyan szépen
érte,
és Niccolót, ki messze keletig járt,
csakhogy átültethesse honni
kertbe,
a szegfüszeg füszernek drága
titkát,
s a finom bandát, melyben játszva
verte
el Caccia szőllejét, s nagy
erdeit,
és Abbagliatóo élcét szórta
szerte.
De ha kérded, ki jár kezedre itt
Siéna ellen, megfelel
tenéked
arcom, csak élesítsed
szemeid,
s Capocchiót meglátod, hogy mivé lett.
Alchimiával érceket
koholtam
emlékezhetsz, ha jól sejtem
kiléted,
a természetnek mily hű majma voltam.”