Huszonharmadik ének
Az ólomcsuhások
Némán, magunk, elhagyva
társaságot
előttem ő, és én mögötte
mentem,
mint ahogy járnak kolduló
barátok.
Aesopusnak meséje járt eszemben:
A
béka és az egér; e furcsa párharc
emlékeztetett erre nagyon
engem.
Mert talán több különbséget találhatsz
eb és kutya közt, mint, jól
összemérve,
e két történet közt találni
várhatsz.
És gondolat gondolatot cserélve
ebből egy olyan eszme
született meg,
hogy félelmemet megduplázta
érve.
Mert így tűnődtem: „Lám ez ördögöknek
mi okoztuk a csúfot és nagy
bajt
s hiszem, hogy érte ugyancsak
dühödnek.
S ha rossz szívükhöz járul a harag majd,
kegyetlenebbül fognak ránk
zudulni,
mint a vadász kutyája, ha
nyulat hajt.”
S már érzem fürtöm ég felé tolulni
féltemben, és fülelve
hátrahajlom
és szólok: „Mester, nem jó
volna bújni
mind a kettőnknek? Rettegek, ha valjon
a Rondakörmök hada nem-e
kerget?
Annyira képzelem, hogy szinte
hallom!
„Hogyha tükörből volnék” - így felelt meg -
„nem tükrözhetném jobban
testi képed,
mint most, lelkemmel,
tükrözöm a lelked.
Mert gondolatod az imént belépett
gondolataim házába
rokonként
s egy akarattal velük frigyre
lépett.
Azért, ha e part lejtőzik fokonként
a képzelt hajszát elkerülni
véled
ez új bugyorba itt, leszállok
önként.”
Még e tanácsnak végéhez sem érhet,
hát szárnyat tárva jönnek ám
előre
elfogni minket - jaj mindjárt
elérnek!
Karjába vont most útam vezetője,
mint az anya, ha zajra ébred
éjjel
és lángot lát felcsapni
testőre,
fogja fiát, fut, dacol a veszéllyel,
csak róla gondoskodik, nem
magárul,
egy ingbe’ van, mindene
szerteszéjjel,
úgy szállott le a sziklapart nyakárul
költőm, kézzel kapaszkodván a
kőbe,
hol már a mélység másik
bugyra tárul.
Malomnak hajtván kerekét előre,
nem hull gyorsabban hulló víz
futása,
amikor már-már a lapátig jő
le,
mint mesterem szállt le a szirtnyilásba
oly gonddal fogva engem
kebelére,
minthogyha a fia volnék, nem
a társa.
S még a fenékig lábával sem ére,
már a parton láttam az
üldözőket
fölöttünk; de ő nem gondolt
veszélyre,
mert a Gondviselés, mely őrül őket
az ötödik bugyorba
állította,
nem tűri, hogy elhagyják e
tetőket. -
Lenn festett arcu népség vánszorogta
körül a völgyet, kerülvén a
gátat
s kínját leverve, lankatag
zokogta.
Csuhát viseltek, olyatén kabátot,
s alacsony csuklyát, jól
lehúzva szemre,
mint Clunyban viselnek a
barátok.
S kívül vakító volt e nép köpenyje
aranyozástul; bellül súlyos
ólom:
Frigyes csuhája ehhez szalma
lenne.
Ó, bús nép, kit ez örök takaró nyom! -
Mi a bugyorban balra
kanyarodtunk
függvén szemünk e nyomorult
sirókon
s hozzájuk képest, mondhatnám, futottunk.
Súlyukkal úgy tipegtek, hogy
mi minden
lépésnél újabb pár mellé
jutottunk.
És én, míg síró sorukat tekintem:
„Nézz körül, Mester, hátha
szemed lelhet
hirest vagy ismerőset
szemeimben.”
És egy, ki érté a toszkáni nyelvet
mögöttünk: „Lassan lépjetek!”
- kiált már -
„Te, aki itt nem jársz, nem
viselve terhet,
tán tőlem kapod meg, amit kivántál.”
S szól költőm hátranézve:
„Várd meg őket
és lépést tartva, vélük
egyiránt járj!”
S láttam, hogy két árny sietést erőtet
mögöttünk, arcon s lélekben;
de terhük
s a szűk út késlelé a
sietőket.
Amint elérnek, szemük rajtam elcsügg,
összenéznek, mint valamely
csodára
s egymáshoz szólnak -
szótalan figyeljük -:
„Ez élni látszik: lélegzik a szája!
de ha nem él, mily
privilégiumban
jött miközénk, hogy nincs
nehéz csuhája?”
S szóltak hozzám: „Ne vess meg régi búnkban,
mondd meg, ki vagy, toszkán,
te ritka vendég
e bús
hipokrita-kollégiumban!”
„Ott voltam gyermek és ifjú növendék
a nagy városban, szép Arnó
folyónál
s a testtel jöttem, melyben
jártam mindég.
De ti ki vagytok, kiknek könyfolyó száll
az arcotokra; s mily kín
rajta, kérlek,
amely fölírva olyan láthatón
áll?”
Felelt: „Ha már kivánod, hogy beszéljek,
e sárga csuha rajtunk
ólom-átok
és már a súlytól csikorog a
mérleg.
Bolognaiak voltunk, vig
barátok,
én Catalano, ez meg
Loderingo,
kiket birónak meghivott
hazátok,
mint szoktak élni pártokhoz nem ingó
messziről-hívott békítő
biróval; -
hogy mit tettünk, mutatja még
Gardingo.”
„Barátok!” - kezdtem - „bűnötök...” S a szóval
itt megakadtam, meglátván a
földön
letűzve valakit három
karóval,
aki amint felnéz, testére görcs jön
és ezer sóhaj lengeti
szakállát
és Catalano fráter mondja
rögtön:
„Ez, kinek kínját szemeid csodálják,
farizéusok közt javalltá
hitlen
a nép
javáért egy ember halálát.
Keresztben fekszik az uton mezitlen,
mint látod; s e csuhások
megtapossák,
mert minden súlyt kell érezni
itt lenn.
És épilyen kin sújtja az apósát
s vele mindenkit a
zsinagógábul,
mely konkolyt hintett
buzádba, zsidóság!”
Láttam, hogy Vergiliusz, közbe, bámul
azon ki e Nagy Számüzés
helyében
így van keresztre feszítve
csunyául.
S aztán a fráterhez fordult eképpen:
„Ha elbeszélni nektek tiltva
nincsen,
van-é kijárás e völgy
jobbfelében,
kérlek szavatok ahhoz útba intsen,
hogy hozzá ne kelljen
fordulnom újra
egy szurkos angyalhoz, hogy
átsegítsen.”
Szólt: „Közelebb van, mintsem véled, útja
egy hídnak, mely a külső
körből indul
és mind e völgyet
végigmetszve futja,
csakhogy itt el van törve, közepin túl,
de romja széthever a
sziklabordán
s tán lépcsőt nyújt, mely
kivezet e kínbul.”
S felelt Vezérem a fejét lehajtván:
„Csalt hát az ördög, kinek
szörnyü horga
lelkeket horgász túl a szikla
partján.”
„Bolognában tanultam” - visszamorga -
„egyetemen, hogy, többek
közt, az ördög
hazugság atyja és csalás a
dolga.”
Most nagy léptekkel, s (a fölvont szemöldök
mutatta) indult mesterem
haragban
el onnan, hol e terhelt nép
nyöszörgött,
s én lábamat drága nyomába raktam.