Ötödik ének
A fogadalom és a második ég
„Ha így lobog, túl minden
földi tűzön,
és oly forró szerelmem égi
lángja,
hogy avval szemed erejét
legyőzöm:
ne csodálkozz; mert a Látás a lámpa,
a teljes Látás, mely ha lát s
megismer,
a megismert Jó felé leng a
lába.
Látom, hogy már a te elmédben is lel
fénylő tükörre az örök
Sugárzás,
melyet örökre vágy, ki
egyszer izlel.
S ha más után is kel benned sovárgás,
azért van, mert e mással némi
Nyomnak
az örökből mosódott fénye
lárvás.
Tudni kivánod, tört fogadalomnak
lehet-e írja tett, hogy
csöndesítse
a lelket, melyet bűn csatái
nyomnak?”
Ez éneket így kezdte Beatrice,
s mint aki nem szakítja meg
szavát még,
folytatta, hogy a szent tant
kimerítse:
„Isten kegyéből legnagyobb ajándék,
mit jóságához méltóvá
teremtvén,
legbecsesebbnek szánt az égi
Szándék,
az akarat-szabadság: ezt jelentvén
minden eszes teremtmény
akaratja:
és más se kapta, mint eszes
teremtmény.
S innen látod, mily becses áldozatja
a szent fogadalomnak, mely
kötődik,
mikor te ígérsz s Isten
elfogadja.
Ha Isten és ember között szövődik
a szerződés: te vagy az, aki
áldoz,
s oltárra ez a legfőbb Kincs
tevődik.
Ne gondold hát, hogy méltót adsz a kárhoz
kárpótlást abból, mi már nem
tiéd, és
lopott kincsből jóttenni ne
kinálkozz!
Igy a főpontban oldva már a kérdés;
de mert az Egyház fölmentést
is adhat,
ellenmondásnak látszik e
beszéd, és
asztalnál kell még ülnöd: e falatnak
bizony kemény a héja, és
lenyelni
még segítség kell emberi
garatnak.
Tárd föl elmédet, s zárd beléje el, mi
ajkamról árad: mert tudás
gyümölcsét
a megértés csak jól őrizve
termi.
Két dolog kell, hogy lényegét betöltsék
ez áldozatnak: föltétele s
tárgya;
egyik a szerződés, másik a
költség.
Az elsőt semmi sincs, mi visszaváltja,
csak teljesítés; s mit imént
beszélve
mondtam, minden szó éppen ezt
kiáltja.
Igy volt szigorral a zsidókra mérve
az áldozás; bár annak tárgya
részben,
mint jól tudod, koronkint lőn
cserélve.
A másik, amit „tárgy” nevén idéztem,
olyan lehet, hogy a Törvény
kibékül,
bár megcseréled részben vagy
egészben.
De soha senki válla terüjétül,
cserélve azt, ne könnyüljön,
a sárga
s a fehér Kulcsnak megforgása
nélkül.
És tartsd bolondnak a cserét, ha vállra
vett új terhében nincs, mint
négy a hatban,
a letett régi teher súlya
zárva.
Azért ha egy súly oly nehéz a Latban,
hogy bármily ellensúlyát
visszanyomja,
cserét nem enged és
pótolhatatlan.
Vigyázz, halandó, a fogadalomra!
Légy hű, de bölcs is légy a
fogadásban;
ne tedd, mint Jephte tette,
gondolomra,
ki inkább mondta volna, hogy: „Hibáztam!”
mint megtartva szörnyebben
lenne vétkes;
görög vezér is ílyen
áldozásban
áldozta Iphigéniát, ki édes
arcát könnyezve, bölcs-bolond
siratta
hogy ment keserves
szertartása véghez.
Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra!
Ne légy, mint toll a szélben!
és ne véljed,
hogy szennyed bármely víznek
mossa habja.
Ott az Egyház pásztora, csöpp személyed
vezetni! Ott az ó és új
Szövetség!
Elég neked, hogy üdvödet
elérjed.
És ha rossz vágyak másfelé vezetnék
éltedet: ember légy, ne bamba
állat,
hogy gyengeséged a zsidók
nevessék.
Ne hadd a tejet, mely anyádból árad,
ugrálva, mint a bárány,
együgyűen,
ki maga javát tönkretenni
fárad.”
Szólt Hölgyem, amint írom íme hűen;
de már sugárzó vággyal arra
fordult,
ahol legélőbb a világ
derűje.
Színváltozását látva visszacsorbult
s némulásába némult
szomjuságom,
melyből már új kérdések láza
csordúlt.
S mint a nyílvessző fut, hogy célba vágjon,
mikor a húr még rezg, amely
kilőtte:
fenn voltunk már a Második
Világban.
S amint az új fény szállt a drága Nőre,
egyszerre íme arca oly vidám
volt,
hogy fényesebb lett a planéta
tőle.
És ha a csillag nevetett s kilángolt,
mi lett énvelem, kinek földi
vére
minden erében változás
ficánkolt!
Mint a halastó tiszta, sík szinére
kezd, ha benyúlsz a sok hal
seregelni,
mert táplálékot remél onnan
éhe:
úgy láttam én vonulni ott ezernyi
lángot felénk, s hang hallott
mindenikben:
„Imitt ki
jő szerelmünket növelni!”
S amint egyenkint mind előnkbe lippen
úgy tünt föl árnyuk, hogy
újjongva reszket
magukból kisugárzó
fényeikben.
Gondold el, olvasó, ha ez a kezdet
nem folytatódik, többet tudni
vágyban
magad miattuk mennyire
epeszted:
s magadból értsd, hogy’ égtem szomjúságban
hallani a sok szent sugár
kilétét,
mihelyest őket megjelenni
láttam.
„Óh, te, kinek a Trónok büszkeségét
triumfusában a Kegy adta
látnod,
mielőtt földi harcod érte
végét:
mibennünk ama Fényből gyúlt zsarátnok,
mely a Mennyet elönti; és ha
vágyol,
meríts belőlünk, tetszésedre,
lángot!”
Igy egy a kegyes szellemek sorából
szólt; s Beatrice: „Rajta,
rajta, bátran,
kérdezz és hígyj, mint
istenek szavából!”
„A tenmagadból ömlő fénysugárban
látlak fészkelni, s hogy
tekintetedből
árad, amelynek mosolyába’
láng van:
de nem tudom, ki vagy, s mért épen e kör
foka fogadott, szent szellem,
magába,
melyet más fény rejt halandó
szemektől?”
- szóltam, benézve élő csillagába
annak, ki imént szólitott, s
ki arra
még több fényt gyűjtött égő
homlokába.
S mint a Nap olykor magát eltakarja
nagyon is nagy fényébe, mert
a hőség
gőzei sűrü köpenyét
lemarja:
úgy a Vidámság lángjai legyőzék
szemem, a szent lényt
elrejtve előlem;
s ő szólt a fényből, melybe
temetőzék,
mint a következő dal zengi
bőven.