Huszonhetedik ének
A Kristály-ég
„Az Atya Fiú Szentlélek
nevének
glória!” - kezdte szerte mind az Éden,
úgy, hogy ittassá tett az
édes ének.
Amit láttam, a Világ Mindenében
elömlő nevetés volt; s mámor
áradt
látáson és halláson át
elébem.
Óh, öröm! Óh, vígság, mely sohse fárad!
Szerelemmel s békével teljes
élet!
Óh, bőség, hol vágy helyet
nem találhat!
A négy láng szemem előtt állva fénylett,
s az, amelyik legelőbb jött
elénkbe,
egyszerre még élénkebb
fényüvé lett:
igen! egész olyanná lett a fénye,
mint Juppiteré lenne, ha a
Marssal
két madár volna és tollat
cserélne.
A Gondviselés, melytől rend, határ, sor
kiszabva ott, a boldog égi
Rendben
most minden részen ím csöndöt
varázsol,
s Péter beszél: „Ha változok szinemben,
ne csodáld, mert még ajakam
ha szól ma,
színt vált ez itt mind velem
egyetemben.
Aki a földön helyem bitorolja,
helyem, helyem, mely az Isten
fiának
szemében olyan, mintha üres
volna:
tette, hogy síromon kloáka támadt,
vér és bűz kloákája, hol a
Sátán,
ki innen esett, tetszeleg magának.”
Oly színre gyúl ki a felhő, világán
a szemközt égő napnak,
reggel-este,
milyennel most az eget szórva
látám.
S mint nő, kinek szeplőtlen lelke-teste,
biztos magáról, de
önkénytelen
megrendíti, ha hallja, más
eleste:
olyan lett Beatrice fénytelen:
ily fogyatkozás lehetett az
égen,
mikor az Úr elvérze
idelenn.
Amaz folytatta szavait, s szinében
nem volt úgy elváltozva, mint
a hangja
elváltozott most ilyetén
beszédben:
„Azért tápláltuk bő vérünket ontva
Krisztus aráját én, Linus s
Anaklét,
hogy pénzszerzésre legyen
alkalom ma?
Nem! más volt a cél: ez a szent Öröklét.
S Sixtus és Pius, Callixtus
meg Orbán
vértanu-kínnal s halállal
vezeklék.
Nem véltük, hogy utódainknak jobbján
a keresztény népnek csak fele
álljon.
a másik fele balfelé
huzódván;
sem hogy ádáz lobogók jele váljon
a Kulcsokból, amik reám
bizattak,
és kereszteltek ellen hadba
szálljon;
sem hogy én jó legyek pecsét-alaknak
megvett, hazug
kiváltság-levelekre,
mitől tüzem gyakran pirulva
lankad.
Pásztor-ruhában farkasok seregje
dúl s látszik innen minden
legelőben:
Isten haragja! miért nem
vered le?
Véremet inni immár készülőben
cahors és gaszkony... - Óh,
szent alapítvány!
mily hitvány végre fajzottál
belőlem!
De a nagy Végzés, mely megvédte hitvány
ellenek ellen Rómát
Scípióval,
hoz gyors segélyt, haragját
lángra szítván!
S te fiam, majd lenn ajkat tárva szólalj,
kit földi súly még le fog
vonni földre,
s mit én nem rejtek, tárd ki
földi szóval!”
Mint megfagyott gőz, mely a földi körbe
száll, s légkörünkön áthat,
ha az égen
a csillag-Bak szarvát a Napba
döfte:
úgy láttam fényes díszeket a légben
és diadalmas pelyheket
havazni,
akik sürűen gyűltek ott
elébem.
Szemem követte néhány száz arasznyi
téren át, de az égi
messzeségbe
nem tudott velük végtelen
utazni.
S Hölgyem, ki látott figyelemben égve
nézni föl rájuk: „Lefelé
nézz!” - szóla -
„hogy lásd, mekkorát
fordultál az égbe!”
S láttam, hogy első lenézésem óta
útam az első égöv
közepétül
széléig futó félivét
berótta.
S láttam Cadixon túl, mely tájra
szédült
bolond Ulysses; és
innen a partot,
melynek Európa édes terheként
ült.
És még több látványt is elémbe tartott
földünk kis kertje; de lábam
alatt már
a Nap több mint egy
csillagnyit kanyargott.
Szerelmes lelkem, amely mindig ott jár
szép Hölgyem körül,
visszanézni végre
édes arcára vágyban lobogott
már.
S ha természet vagy művészet kitépte
lelked egykor magadból másba
veszni,
emberi húsba vagy müvészi
képbe,
próbáld multadból mind összekeresni:
együtt sincs oly kéj; mint
tekintetemnek
volt, nevető szemébe
visszaesni.
S bűvös ereje e gyönyörű szemnek
tette, Léda fészkéből
kiröpítve,
hogy a leggyorsabb égben
fennteremjek.
Egyforma annak fényes, magas üdve
minden részén, hogy még csak
azt se sejtem,
hogy Beatrice mely tájába
vitt be.
Nevetve és oly arccal most, amelyben
Isten öröme látszott, kezdte
Hölgyem,
ki előtt vágyát nem rejthette
lelkem:
„A Mozgás, mely mindent forgatva bölcsen
csupán a középpontot tartja
tétlen,
itt indul, e legtágabb ívü
körben.
S ez az ég már nincs semmiféle
térben,
csak az Úr lelkében, mely
lángra kelti
hajtó szerelmét s zápor
erejét fenn.
Fény s szerelem, ami magába rejti,
mint ő a többi kört; s csak
Gyűrüzője
érti gyürűje titkát, más se
sejti
Nem oszlik ez még mással mérhetőre,
de mint a tíz az ötöddel s a
féllel,
minden más égkör úgy van
mérve tőle.
S hogy
ez a cserép, amelybe
gyökérrel
nyúl az Idő, míg más egekbe
lombbal:
itt tisztán látod és ettől ne
térj el.
Óh, földi vágy! a lelket annyi gonddal
nyomod, hogy föl se néz az
égi körbe.
hullámaidba kötve léha
szomjjal.
A jó mag olykor még lehull a földre
és kivirágzik; de az örök
esső
vackorrá veri azt is, ami
körte.
Ártatlansággal s hittel csak az első
gyermekkor áldott: s előbb
megromolnak,
mint a szakáll az arcra
szőrlepelt sző.
Aki, gügyögve, böjtöl még ma: holnap
zabálni fog már, ha megoldva
nyelve,
bármit és bármely szakában a
holdnak:
aki gügyögve anyját hőn ölelte
s hallgatott rá: most
hibátlan beszélve
csak azt szeretné, ha sírban
heverne.
Így válik a fehér szin feketére,
első látásra, annak szép
leányán,
aki a reggelt hozza, s elmegy
éjre.
S ne csodálkozz e romlás látományán:
hisz bárkátok kitért a jó
sodorbul,
mivelhogy nem ül, senkisem,
kormányán.
De mielőtt január nyárba fordul
a számba-nem-vett századnap
miatt,
az égi körök tengelye
csikordul,
s a vihar, melyhez annyi vágy tapadt,
orra helyett majd farát veti
hátra
és a flottának helyes útat
ad:
és így jön igaz gyümölcs a virágra!”