Huszonegyedik ének
Holt költők találkoznak
A született szomj, mely nem
kaphat enyhet
csak ama víztől, melynek
italáért
a Samaria-béli nő
esengett,
mostan költőm nyomán nógatva, rám ért
e népes úton; és sírtam a
kínra,
mit a Bölcs Bosszu a bünökre
rámért
És mint Lukács evangelista írja,
hogy két utasnak megjelenve
föltünt
Krisztus, mikor kibocsátotta
sírja:
úgy megjelent egy árny és jött mögöttünk
nézve lábánál a heverők
népét;
s hogy meg se láttuk,
megszólalt közöttünk,
mondván: „Testvérek, adjon Isten békét!”
Mi megfordultunk, s illő
köszönéssel
tette szavára költőm
elégségét:
S azután kezdte: „A boldog gyüléssel
tegyen békébe az igaz
Biróság,
mely sujta engem örök
számüzéssel!”
„Hogyan? Ha árnyak vagytok, s a Hatóság
nem méltat feljebb” - mond (s
megyünk sietve) -
„hogy tűrt idáig lépcsején a Jóság?
És Doktorom most: „Nézz a szent jelekre,
miket angyal rótt homlokára
ennek:
ládd, ő beül még a dicső
Seregbe.
De mert ki éjjel-nappal fon, a
lennek
nem ért végére, mit előre
megmér
és kiszab Klóthó minden
elevennek:
lelke szegénynek, a mienkkel testvér,
fölfelé még egyedül nem
hatolhat,
mivel Létünkhöz még látása
nem fér.
Azért kellett kijönnöm a Pokolnak
széles torkából, elvezetni
addig,
mig iskolám ér, s lépteim
hatolnak.
De mondd, ha tudod: mért reng és morajlik
olykor a hegy, s ujjong föl
rajt olyankor
minden lélek, a tengermosta
aljig?”
Úgy eltalálta, mely kérdés csatangol
lelkemben, s vágyam tűfokát,
hogy érzém,
már a remény is szomjam-oltva
hangol.
Amaz felelt: „E hegynek semmi részén
nem eshet, ami rést a szent
Szokásnak
ütne rendjén s a Törvény
végezésén.
Itt semmi sincs kitéve változásnak;
csak mit az Ég vesz magába
magából,
annak lehet hatása, semmi
másnak.
Mert hó se hull, se jég, se semmi zápor,
se dér, se harmat föntebb e
vidéken,
mint ama három fokkal kurta
gádor.
Felhő, de még köd sem száll át e légen,
villám se jár, sem Taumás
leánya
nem ül ki, mint tul, itt meg
ott, az égen.
Száraz gőz sincsen, mely messzebbre szállna,
mint ama gádor harmadik
fokáig,
ahol e helynek szent Pétere
áll ma.
Reng a hegy, néha, aljától odáig,
többé-kevésbbé, bennegyűlt
szelektől,
de, nem tudom, miért, nem
reng soha már itt:
csak akkor rengi itt, ha a
kötelekből
lélek oldódik; érzi: tiszta,
kész és
amaz ujjongó zaj között lebeg
föl.
A tisztaság próbája csak az érzés,
mely, szabadon már klastromot
cserélni,
meglepi vággyal - s engedi a
Végzés.
Előbb is vágynék; ámde
szenvedélyi
el nem bocsátják: minthogy
vágya ellen
bünét az Isten, kínjává
cseréli.
Nekem ötszáz évig kellett hevernem
e gyászban; és csak most
érzem szabadnak
vágyamat, hogy jobb küszöbig
emeljen.
Ezért a rengés s e kegyes csapatnak
szent ujjongása amaz Úr
nevéhez,
ki által ők is fölfelé
haladnak.”
Aki forrást lel, annál jobban élvez,
mennél szomjasabb; így,
szavára meg nem
mondhatta volna lelkem hogy
mit érez.
És bölcs Vezérem szólt: »Most látom egyben
hálótok hogy kötődik és mi
oldja,
s miért ujjongtok, s miért
reng a hegy fenn?
De engedd immár tudni”- tudakolta -
„ki voltál, s adjad értenünk
szavaddal,
miért heversz itt annyi
század olta?”
„Amikorjában égi akarattal
a jó Titus a Judástól
elárult
sebek folyását megboszulta
haddal,
nevemre tartós hírnek dísze hárult
ott túl, s előbb még” -
felelé a szellem -
„mintsem lelkem előtt a hit
kitárult.
Szavam fuvallatában annyi kellem
volt, hogy Toulouseból Róma
ont magába,
hol könnyü vala mirtuszt
érdemelnem.
Statius még a nevem a
világba;
Thébát, majd hős Achillest
énekeltem,
s elbuktam e másod terhemmel
áldva.
Ezrek lobbantak lángra már, amelyben
tüzemnek magva költ, a tűz
parázsán,
melyböl egy szikra
fölgyujtotta lelkem:
a halhatatlan Aeneis
varázsán;
dajkája volt ez, s anyja
énekemnek:
nélküle drachmát sem mutatna
mázsám.
Ó, bár kortársa lettem volna ennek,
s Vergiliusznak: egy évvel
kihuznám
érte tovább, hogy innen ki ne
menjek!”
Tiltólag fordult költőm erre hozzám
oly képpel, mely hallgatva
mondta: „Hallgass!”;
de akarat nem mindig úr az
orcán,
s könny és mosoly fölött olyan hatalmas
az érzés, hogy a legőszintébb
lélek
akaratán leginkább
diadalmas.
Elmosolyodtam, s szemem visszafénylett;
s az árny beléje nézett
percre némán,
holott leginkább tükrözik a
lélek.
„Ha nem indultál nagy utadra léhán” -
mondotta aztán - „mégis léha
szemmel
mért villantottál az imént is
énrám?”
Most kétfelé szorultam jóhiszemmel:
egyik hallgatni, a másik
beszélni
unszolt; s én sóhajtottam,
mesteremmel
érttetni vágyván. - „Nem kell tőle félni” -
szólt ő - „beszélj hát! mondd
el néki nyomban,
aminek titkát oly kutatva
kérdi.”
S én akkor: „Talán csodálkozva” - mondtam -
„néztél, ó régi lélek,
mosolyomra;
de mostan kell még
csodálkozni jobban:
mert ez, ki vágyamat magasba vonja,
ama Vergiliusz, kitől
szivednek
kelt istent-embert énekelni,
szomja.
S nem volt igazad, hogyha azt hihetted,
hogy más volt imént oka
mosolyomnak,
mint szavad, mellyel őtet
említetted.”
S ölelni már lehajlott Doktoromnak
térdét; de az: „Ne tegyed” -
mondta - „testvér:
mert árny vagy, s árnynak
bókolsz, fuvalomnak!”
És ő felkelve: „Ha jelet keresnél
szeretetemről, jobbat sem
találnál,
mint hogy feledve, hogy
bennünk a test s vér
csak látszat: testet kerestem az árnynál!”