Kilencedik ének
Mennyei segítség
A félelemnek színe, mely
elöntött -
amint költőm megfordult -
tette épen,
hogy ő meg újra bátor arcot
öltött.
S megállt, minthogyha fülelne az éjben;
mert a szem gyenge volt ez
éjszakában,
e sűrű ködben, e fekete
légben.
„Mégis győznünk kell ebben a csatában”,
kezdé - „s ha nem... De olyan
hölgy igérte...!
Be soká várok valakit
hiában!”
Jól láttam, amint szavait cserélte
s egyik szót a másikkal
eltakarta,
hogy más lett az eleje, más a
vége
s félelmet keltett, bár ő nem akarta
s sejtetve a valónál
iszonyúbbat,
a csonka szó még lelkem
megzavarta.
„E szomorú kagyló mélyébe útat
amaz első körből lelhet-e
lélek,
hol nincs kín, csak a vágy
unalma úntat?”
kérdém. És ő megértve mit beszélek:
„Ritka bizony, hogy közülünk
lemenjen
bárki az útra, melyre én ma
térek.
Igaz, nekem már kellett volna lemennem:
Eriktó küldött bűbáj-nyerte
jusson,
ki lelket testbe bűvölt
vissza könnyed.
Alig jutott még özvegységre húsom,
mikor beküldött ide, hogy egy
lélek
Judás köréből általam
kijusson.
(Nincsen hely ennél sötétebb, se mélyebb,
sem a legkülső égtől
távolabbi)
tudom az útat: nincs ok
semmi, félned.
E mocsár, melyből a nagy bűz árad ki,
a kínvárost keríti gyűrüsen
be,
hová harc nélkül nem tudunk
behatni.”
Mást is beszélt, de nem jut már eszembe,
mert figyelmem egészen
elvonódott
az izzócsúcsu nagy toronyra,
szembe,
látva három pokoli vén anyót ott,
három fúria vérrel mázolt
testén
asszonyi arcot és asszonyi
módot.
A derekukat zöld kigyók övezvén,
haj helyett hordtak apró
sziszegőket,
halántékukra mélyen
leeresztvén.
És ő, ki jól ismerte rég e nőket,
a Könnykirálynő szolgáló
leányit:
„A zord Erinnysek” - szólt -
„nézd meg őket!
Megéra első (balról kezdve számit),
jobbról Alektó könnyet önt
özönnel,
középen” - végzé - „Tizifoné
áll itt.”
Mellét hasítá mindenik, körömmel
és tenyérrel csapkodta,
kiabálván,
hogy költőmhöz simultam,
félelemmel.
„Medúza jer! Legyen belőle bálvány!” -
zúgtak lenézve rám. - „Lám,
Thézeusz se
bűnhődött meg, birodalmunkba
szállván!”
„Fordulj el s szemed eltakarva csukd le,
mert hogyha jő a Gorgó és te
látod,
nem tudom, többet felvilágba
jutsz-e?”
Igy szólt a mester s maga visszarántott
s szemem előtt, nem bízva a
kezemben,
saját kezével fedte a
világot.
Ó, ti, kik éltek józan értelemben,
lessétek, mily tan látható
keresztül,
elfátyolozva különös
rimemben!
Most a zavaros habokon keresztül
iszonnyal teljes hang dörgése
hallik,
hogy mind a két part tőle
összerezdül.
Mint mikor hirtelen szél felmorajlik
az ellenséges forróságon
át,
üti az erdőt, fékevesztve
zajlik
és tép, ver, visz lombot és koronát,
maga előtt a nagy port hajtja
büszkén,
szalajtja a nyájat és
pásztorát.
Ekkor szemem feloldta, szólva: „Tüstént
irányozd szemed idegét a
régi
tajtékra, hol legsűrübb, sűrü
füstként.”
Mint a béka, ha ellensége néki
feltűnik, a nagy kigyó, mind
lebúvik,
míg csak a sárnak fenekét nem
éri:
ugy láttam, hogy rettenve meglapúl itt
sok ezer lélek Egy előtt, ki
gázol
száraz lábbal Styxen át, a
kapúig.
Arca előtt balját mozgatva párszor,
a sűrü ködöt úgy hajtotta
félre
és nem látszott törődni semmi
mással.
Jól láttam, hogy az égből jött segélyre:
és mesteremhez fordultam, ki
intett,
hogy nyugton álljak,
meghajolva mélyre.
Ah, milyen volt, mily megvető tekintet!
A kapuhoz jött, mely kinyilt
előtte
rögtön, amint egy vesszővel
legyintett.
„Ó, megvetett nép, égnek számüzötte!” -
kezdé, amint a zord küszöbre
hágott -
„honnan e gőg, mely
lelketekbe nőtt be?
Az örök akarattal szembeszálltok,
amelynek inghatatlan célja
törvény
s mely mindig több kínt
tudott mérni rátok?
Mit ér a végzettel kocódni dőrén?
Lám Cerberusz kutyátok
megtanulta,
nyomát viseli nyaka s álla
szőrén.”
Aztán a sáros útra fordul ujra
s elmegy, minket nem
méltatván szavára,
mint akinek más lenne
gondja-búja,
mint annak, aki körülötte állna;
s mi biztonságban most, a
szent szavaktól
megindulánk a vár útjára
szállva.
És minden harc nélkül léptünk be akkor.
És én, hogy tudni szomjuságom
oltsam,
mi van kerítve e gonosz
falaktól,
szemem, amint beléptem, körbehordtam
és láttam kínnal-bajjal teli
rónát,
amerre látásommal
elhatoltam.
Mint Arlinál, hol resten foly a Rhône át,
vagy Pólánál, nem messze
Quarnerótól,
mely Itáliát zárja s mossa
hónát,
a föld egészen tarka a siroktól,
ugy tarkul itt is e föld
jobbra-balra,
de itt keservesebb még a
kinoktól,
mert a sirokat láng csapkodja, nyalja
s a követ általtüzesíti
nyelve:
nincs tűz, mely a vasat
izzóbbra marja.
Födele mindenikről leemelve
és vad kesergés zengvén
mindenikből,
látszott, mily kínnal lehet
öble telve.
„Mester” - szóltam most én kérdezve - „kikből
áll e nép, melyet e sirok
temetnek,
s melynek fájó nyögése
lelkemig tör?”
És ő felelt: „Megannyi főeretnek
és nyájuk - minden szekta.
Nem gondolnád
e sirok milyen népesek
lehetnek.
E sirokban megleli zsák a foltját,
több-kevesebb láng izzó
nyelve nyalván”
- S miután útunk jobbfelé
hajolt át,
mentünk a kínok közt, a nagy fal alján.