Tizenötödik ének
Brunetto Latini
Igy ballagunk az egyik
köves partfokon,
ahol a folyó gőzt bocsát fel
ollyant,
amely minden tüzet kiolt e
martokon.
Ahogy Wissand és Bruges között a holland,
félvén a tengerártól, gátat
állat,
gátat, melytől a hullám
visszatorland;
vagy, ahogy védi a várost s a várat,
a Brenta mentén Padova
lakója,
ha Karinthia olvadt hava
árad:
olyan a sánc, amely e partot ója,
csakhogy kevésbbé szélesre s
magasra
alkotta, bárki volt az
Alkotója.
S már az erdőtől jó távol taposta
lábunk e párkányt; s tudni,
merre járunk,
kissé visszanéztem a
csalitosba:
hát im, csak egy csapattal szemben állunk,
amely a töltés mentén jőve
leste
tekintetünket, úgy mint erre
nálunk
újholdkor szoktuk egymást nézni estve
és úgy élezték szemeiknek
élét.
mint vén szabó a tű fokát
keresve.
S addig néztek e nem tudom mifélék,
míg egy megismert. „Higyjek-e
szememnek?”
szólt megragadva köntösöm
szegélyét.
Látván, hogy karjai felém esengnek,
összesült képét szemeimbe
szivtam,
s hogy így megégve is hadd
ismerem meg,
emlékezetemet segélyre hívtam,
s arccal archoz hajolva, hogy
tehessem,
kiálték: „Ser Brunetto, hát
ön itt van?”
„Ó, fiam” - így felelt ő - „vedd szivesen,
ha társait most Brunetto
Latini
elhagyja kissé, hogy téged
kövessen.”
„Sőt szívből kérem” - kezdtem erre híni -
„vagy itt leülünk, hogyha
önnek tetszik,
s ennek, aki még tovább fog
ma vinni.”
„Ó, fiam - szólt, - „ki egy rövidke percig
megáll e nyájból: aztán száz
nagy évig
magát a tűztől nem védhetve
fekszik.
Azért csak menjünk, te a parton, én itt,
míg seregemhez, mely bolyong
siratva
örök baját, a Törvény
visszatérít.”
Nem mertem hozzá szállni; fenn maradva
az úton mentem, meghajolva
mélyre,
mint ki minden tiszteletet
megadna.
Kezdé: „Mily sors, mily végzet hajt e mélybe?
Halálod előtt hogy jöhetsz
pokolba?
S ki ez, ki néked útat int az
éjbe?”
„Még el sem értem teljes férfikorba” -
feleltem - „ott fönn, még
derüs világgal,
eltévedtem egy völgyben
szertebolygva.
Csak tegnap fordulék feléje háttal,
amint ez reggel feltünt íme
szemben,
ki most haza visz e mély úton
által.”
„Csak csillagod kövessed jó hiszemben” -
- felelt - „előtted a Hír
réve nyílva,
ha jól ismertelek még
életemben.
S ha ily korán nem estem volna sirba
munkádra, látva hogy az ég
akarja,
tán én volnék, ki bátorítni
bírna.
De gonosz a nép háládatlan alja,
mely szirtes Fiesoléból
szállt le hajdan,
s kőbölcsejét meg nem tagadja
sarja,
mert jó léssz, hozzád rossz fog lenni majdan
s ez érthető is, mert érhet-e
édes
füge fanyar kökénnyel egy
bokorban?
Vak népség, (róluk régi közbeszéd ez)
irigy és gőgös, fösvény,
kapzsi fajta,
vigyázz magadra, hogy velük
ne vétkezz.
Számodra nagy hírt tart a sorsnak marka,
s még mindakét párt éhes lesz
nevedre;
hanem a fűtől messze marad
ajka.
E fiesoléi barmok sárba vetve
hányjanak almot magukból
maguknak,
és ne tiporják azt a szent
füvet le,
mely trágyájukon még fakadni tudhat
a római magvakból, melyek
egykor
- midőn épült - e bűnfészekbe
hulltak.”
„Ha kedvem szerint menne” - mondtam ekkor
„ön még fönn élne, fönn a
földi sorban
és várná mostan szép derűs
öregkor.
Mert mindig a szivembe vésve hordtam
atyai képét ama nyájas
szemmel,
amint tanított, fönn a régi
korban,
Hogy örökíti meg magát az ember,
s ezt illik, hogy nyelvem
hirdesse sírva,
amíg rám nem borul a síri
szender.
Amit ön jósolt, emlékem felírja,
hogy (többel együtt)
fölvivén, jelentse
a Hölgynek, ki majd
magyarázni bírja.
De hogy ön mást ne higyjen idelent se,
tudja meg, ha szivemben semmi
vád,
kész vagyok, bármit hozzon a
szerencse.
Megkaptam már jövőmnek zálogát,
azért forgassa kerekét a
Végzet,
mint a paraszt forgatja a
kapát!”
Most mesterem jobb arccal hátra nézett,
és szólt, keresve lelkemet
szememben:
„Jól hall, ki mindent
emlékébe vésett.”
Én ser Brunettot kérdezgetve mentem,
hogy kik a főbbek és kik a
jelessek,
társai közt, és ő elmondta
rendben:
„Vannak, akikről tudni jó, hiressek;
a többiről méltóbb, ha nem
beszélek,
mert nincs idő, hogy mindről
szót tehessek.
Tudd meg egyszóval, e sok ronda lélek
papféle volt, mind nagyhirű
tudósok:
és mindnek egy a bűne: ronda
élet.
Itt búsul Prisciánus, s véle jó sok;
itt Francesco d’Accorso; s
itt keresd meg,
ha e fekélyt még nézni nem
irtózod,
azt, kit a Szolgák Szolgája menesztett
Arno-partról a
Bacchiglione-parthoz
(ott hagyta, mellyel
visszaélt, a testet).
Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz
és nem lehet tovább beszélni;
látom,
a homokon már új tűz lángja
nyaldos.
Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,
vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,
amelyben élek még: csak ezt
kivánom.”
Aztán megfordult és futásra görnyedt,
mint zöld posztóért Veronában
olcsó
versenyt aki fut. Gyors volt,
fürge, könnyed,
mint aki első lesz és nem utolsó.