Huszonötödik ének
A nemzés és a szellemtest
Már semmi késést meg nem
tűrt az óra,
mert a Nap már a délkört a
Bikára
hagyta rá, és az éj a
Skorpióra.
Mint ki sietést erőltet magára
és nem pihen meg, bármi tűn
elébe,
mert kényszer ösztökéje
szurdogálja:
úgy hágtunk akkor a lépcső fölébe
egymás után; mert szűk volt,
s semmi módja,
hogy kettőnk lába egymás
mellett lépje.
Minthogyha szárnyát a gólyafióka
emelgeti, s majd újra
lebocsátja,
s biztos fészkéből nem mer a
csalóka
légbe röpülni: úgy szivemnek vágya
kérdeni, gyúlt és kialudt; s
maradtam,
mint aki némán ajkát szóra
tátja.
De költőm, bár lépkedve szakadatlan,
nem hágy epedni, s így szól:
„Mondd ki bátran,
mi már-már ajkad ijjáról
lepattan!”
S felbátorodván, ajkamat kitártam:
„Hogy lehet ott, hol
táplálékra semmi
szükség, elaszni ílyen
véznaságban?”
„Ha emlékeznél, hogy birt tönkremenni
Meleager, mert egy üszök
elégett,
ily kérdést néked” - szólt -
„nem kéne tenni;
s ha elgondolnád, hogy ver vissza képed
minden rángást arcodrul a
tükörben,
látnád, hogy a nehézség
könnyüség lett.
De hogy e tárgynak láss mélyére bölcsen:
im itt Statius; őt szólítva
kérem
orvosodul, hogy vágyadat
betöltsem.”
„Ha az örök Rend tervét én beszélem,
ahol Te vagy” - Statius
mondta - „mentse,
hogy nem lehet kérésedtől
kitérnem.”
És kezdte: „Fiam, engedd, hogy kiöntse
tudását ajkam, és figyelj a
szóra,
hogy a mikéntet néked megjelentse.
A vérnek színe-java, nem szivódva
be a szomjas erekbe,
megmarad,
mint maradék-kenyér asztalra
szórva
s alkotó erőt nyer a szív alatt
építni embertestet (ahogy
épít
az is, mely az erekben
szétszalad),
s átszűrődvén, eljut - nem volna szép itt
jelezni, hova; más vérét
keresve,
más testben, mely természetes
edényt nyit.
S ott, vér a vérrel egybekeveredve,
az egyik elfogad, s a másik
alkot,
hatékony helyről, a szívből,
eredve.
Működni kezd, és titkosan kavarg ott:
megalva elsőbb, s megélesztve
aztán,
mit anyagul sürűvé
összehajtott.
És a ható erő lelket fakasztván
növény lelkéhez hasonlít,
azonban
az révben van már, ez csak fél-utaztán.
Mert tovább munkál, míg érezve mozzan,
mint a tenger puhánya; és
belőle
érző szervek bontakoznak ki
sorban.
Igy fejlődik ki, így halad előre
az Erő, fiam, mely a szívből
árad,
míg minden tag megéled rendre
tőle.
De eszes lénnyé hogyan lesz az állat,
azt még nem látod; oly pont
ez, amelyben
bölcsebb ember is tévedett
tenálad,
mert nem a valót tanitotta, mert nem
gondolta egynek az észt és a
lelket,
mert az észt nem látta
alkotni szervben;
de te nyisd föl az Igazságra lelked,
és tudd meg, hogy, mihelyt az
agyvelőnek
alkotása a magzatban
kifejlett,
szent kedve gyullad a Legfőbb Erőnek
a Teremtés e remekén, mit
erre
új szellem fúvatával lehel ő
meg,
hogy az ott önnön erejét keverje
az ott találttal, s egy lélek
lehessen,
mely él és érez és emlékszik:
elme.
S hogy ez nagyon nagy csodának ne tessen:
nézd a nap hevét, mely a bort
csinálja,
szőllő levével hogy alkot
vegyessen.
S amikor elfogy Lachesis fonálja,
emberi részét és isteni
részét
együtt viszi el, a húsból
kiválva.
Az első néma, alszik minden érzék;
de emlék, ész s akarat a
halálban
erejiket csak még jobban
kiélzék.
S így hull, csodás-magátul, egy sugárban;
a lélek a két Partok
egyikére;
s ott tudja meg útját, hogy
merre szálljon.
És amint a kijelölt helyig ére,
az alkotó Erő
körülsugárzik
úgy s addig, amint teste
volt, mig éle.
És mint a lég, ha dús páráktul ázik,
mert a napsugár rajta
visszapattan,
tarka szinekkel ívben
kivirágzik:
úgy itt a környező lég oly alakban
idomul, mintha pecsétlője
volna
a lélek, melynek ereje alatt
van.
S mintha lángocska láng után hajolna
(kis láng, amerre nagy
tüz-anyja libben):
úgy követi a lelket ez a
forma.
S e
látszatoknak árny a nevük
itten;
s minden érzékük megszervezik
újra
egészen a látásig
szemeikben.
Igy beszélünk és nevetünk mi, hull a
könny az arcunkra, és sohajt
az ajkunk,
mint te magad vagy e Hegyen
tanúja.
Aszerint, amint keserűn ohajtunk
vagy más érzés sújt, idomul
az árnyunk:
s ez az amért csodálkozol te
rajtunk.” -
S már az utolsó kín körében álltunk;
s ott jobb kéz felé haladván
előre
más gondra kellett hogy
figyelve járjunk.
Lángot lövell ott a fal a tetőre;
s a párkány szelet csap föl,
mely a lángot
visszaveri, s beljebb
szorítja tőle.
E part szélén egyenként vonulánk ott;
és engem akkor balrul a
megégés,
jobbrul a lebukás félelme
bántott.
S Vezérem szólt: „Itt legyen kurta fék és
jó szoros gyeplő minden
pillantáson,
mivel hajszálon múl a
félrelépés!”
De kar zengett át a nagy lángoláson
„Summa
Deus clementiae” - dalolva,
mely nem kevésbé izgatott,
hogy lássam.
S árnyakat láttam, a tűzben tiporva;
rájuk néztem, majd lábaimra
ismét,
tekintetem kettő közt
megoszolva.
És ők, amint a himnuszt befejezték,
„Virum
non novi” - hangosan kiáltott
csapatjuk; s halkan a dalt
újrakezdték.
S megint, kiálták: „Senki sem bocsájtott
Diána, ligetébe; és a
nimfát
kiűzte, kinek Vénus mérge
ártott!”
S újra daloltak; majd szólítva hívták
a nőket s férjeket, kik
megmaradtak,
mint Erény s Házasság
kivánta, tiszták.
S úgy vélem, míg e láng által maratnak,
mást sem tesz e nép, mindig
újrakezdi:
s ily gondnak szent varázsa,
ily falatnak
étke a végső sebet behegeszti.